Amikor a nő rúgja fel a családot

Döbbent vagyok. Teljesen felfoghatatlan hírrel hívott fel az egyik nagyon régi, kedves barátom, Péter. Hét éve házasságban él, azaz csak élt. A felesége közölte, hogy el akar válni. Mindezt két gyerek és hét közös év után, minden magyarázat nélkül.

Péter és a felesége nem túl fiatalon ismerkedtek meg, és mivel Péter mindig is családot szeretett volna, nem volt kérdés, hogy mielőbb összeházasodnak. Kedveltem a feleségét, nagyon beleillett a Péter által mindig is elképzelt képbe – már, ami a családot illeti. Nagyon boldogok voltak, és hamarosan meg is született Ábel, majd két év múlva Enikő. Már-már sablonos volt a boldogságuk.

Egy idő után azonban Edit depressziós lett. Péter hiába figyelt oda mindenre, Edit szülés utáni depressziója súlyosbodott. Gyógyszereket kellett szednie, minden olyan szürke lett körülöttük. Péter csinált mindent, ő látta el a gyerekeket és a háztartást is vezette. Már nem voltak haverjai és nem járt sehova. Nem mintha előtte olyan sokat eljárt volna, de azért volt egy kisebb társasága, akikkel néha leültek megnézni egy-két kézilabda-meccset.

Edit depresssziója még súlyosabb lett, kórházba került egy időre. Péter továbbra is helyt állt. Segítettünk, ahol tudtunk, de nem volt egyszerű. Aggódott Editért, közben saját magára alig figyelt. Féltünk, hogy valami baja lesz. Edit közben egyre jobban lett, Péter viszont kezdett tönkremenni. Valahogy lelkileg és mentálisan kezdett kifáradni, fogyott belőle a lendület. De nem adta fel. Azt akarta, hogy Edit boldog legyen. Ezért mindent el is követett. Hagyta, hogy Edit kikapcsolódjon, edzőterembe és barátnőzni járjon. Péter szerint erre szüksége volt. Edit egyre jobban lett. Kezdett visszatérni bele az élet. Péter ettől egyre boldogabb lett. Arra számított, hogy a családja újra együtt lehet, és ez majd az idők végezetéig fog tartani. Péter már csak ilyen romantikus alkat volt.

Az öröme azonban nem tartott túl sokáig. Edit egy reggelen, a kávé fölött közölte, hogy nem akar többé Péterrel lenni, el akar válni, és úgy gondolta, hogy Péternek is jobb lesz így. De miért? Miért kellett ennek így történnie? Péter teljesen tanácstalan volt. Edit természetesen Ábellel és Enikővel szándékozott továbblépni. A „legszebb” az egészben az volt, hogy már egy ideje viszonya volt egy férfival, akinek a feleségével egy kórteremben feküdt a kórházban. A férfi látogatóba jött a feleségéhez, és beleszeretett Editbe. Edit pedig hagyta. Péter csalódása leírhatatlan volt. Ez csak fokozódott, amikor Edit a fejéhez vágta, hogy várandós. A másiktól. És Pétert már hosszú ideje nem szereti. A szerelem egy dolog, de a tisztelet hiánya súlyos probléma. Edit pedig már egy jóideje nem tisztelte Pétert. A telefonban Péter azt mondta, nem vette őt férfiszámba. Péter folyamatosan csak kérdezett: „Miért?” A választ valószínűleg Edit sem tudta volna megmondani, mert erre a kérdésre itt, most nem volt válasz.

Elváltak. Edit és a férfi összeköltöztek. Vitte Ábelt és Enikőt is. A férfi nem vitte a három gyerekét, otthagyta a feleségének. „Milyen emberek ezek?” – töprengett Péter. „Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen? Három gyereket hagy ott egy olyan anyára, aki magával sem tud törődni. Mi lesz azokkal a gyerekekkel? És mi lesz az én gyerekeimmel? Majd egy ilyen férfi mellett kell felnőniük?” Kérdések sokasága, amikre nem tudtam válaszolni. Péter zokogott. Méltatlannak érezte ezt az egészet. A cikkek mindig arról szólnak, hogy a férfiak milyenek, hogy megcsalják, elhagyják, becsapják a nőket. Holott megtörténhet fordítva is.

A barátom azóta megnyugodott kissé, de nagyon nehezen építi magát újra. Lassan halad. Sokat látogatja Ábelt és Enikőt, akik továbbra is rajonganak érte, ahogy mindig is. A férfi nem olyan rossz fej, de Péter igyekszik tartani a távolságot. Meg tudom érteni. Edit… boldognak tűnik… de már nem kedvelem annyira.

 

Komáromi Csenge