Az elmúlt szerelmek margójára

Nem vagyok nagy férfifaló, de életem folyamán volt néhány naaagy szerelmem. Mindig az épp aktuális volt a legnagyobb, az igazi, a nagy ő. Persze ez csak addig tartott, amíg én vagy ő kiléptünk a kapcsolatból.

Régebben azt gondoltam, hogy az exek mindig feledésbe merülnek. De tévedtem. Egész életünkben emlékszünk, hurcoljuk magunkkal az emléküket, mint valami betegséget, ami egy életre szól. De miért van ez így? Miért nem vagyunk, miért nem vagyok képes elengedni ezeket a dohszagú, öreg viszonyokat, románcokat?

Mindig tudom, hogy mit kéne tenni, utólag vagyok okos. De a magányos pillanatokban eszembe jutnak a nagy ők. Az elfeledettnek hitt szerelmek, amelyek keserű ízt hagytak a számban. Ilyenkor hosszan tudok sírni. Nem azt siratom, hogy ezek az exek már nincsenek az életemben, hanem az életemet siratom, a magányomat. És egy kicsit sajnálom magam, hogy egyedül vagyok.

Úgy képzelem ezt a kényszermagányt, hogy van a lakásomban egy szoba, a szobában egy sötét kis sarok, oda tettem az exeket, ott vannak a sosem múló csalódások. Amikor magányos vagyok, akkor ez a sarok megnő és beszippant, mint a depresszió, és csak rajtam múlik, hogy mikor tudok onnan kiszabadulni. Amikor sikerül, akkor egyfajta boldogságot érzek, hogy felülkerekedtem ezen az egészen. De persze ez a látszatboldogság csak addig tart, míg újra nem jön a magány érzése.

A barátnőm szerint kéne már nekem egy komoly kapcsolat. Haha, mit szólna, ha tudná, hogy a lakásomban „lakik” az összes exem, és igencsak bensőséges a kapcsolatunk? A múltban élni nem jó, felejteni kéne, de valahogy ezek a régi szerelmek a bőröm alá bújtak. Ott vannak velem mindenhol. Néha arra gondolok, hogy ők vajon ugyanígy vannak velem? Eszükbe jutok? Mit csinálnak, amikor magányosak? Ők is gondolnak a régmúlt szerelmeikre? Biztosan nem, csak én vagyok ilyen hülye. Mintha valami ócska filmben lennék a főszereplő.

Anyukám szerint mindent rosszul közelítek meg. Egyedül az én hibám, hogy nincs egy normális férfi mellettem. Persze arról fogalma sincs, hogy az összes szerelmemre nagyon jól emlékszem, mert valahogy bennem élnek. Azt hiszem, soha nem keresném fel egyiküket sem, hiszen valójában lezártam ezeket a szerelmeket. Ám egyiknek sem lett igazán soha vége. A lakásom kis, sötét sarkába temettem, hogy amikor sajnálom magam a szörnyű életem miatt, akkor elő tudjam kaparni őket.

Valószínűleg ezért nem találok magam mellé társat, mert ezeket az exeket nem költöztettem még ki. Ha sikerülne, bizonyára hamarabb nyitottá válnék a hívásra, vagy legalábbis hamarabb meghallanám.

Ezen fogok dolgozni 2017-ben. A kiköltöztetésen. Azon, hogy a sötét sarkom egyre kisebb legyen, a végén pedig megszűnjön létezni. A magányomat pedig a barátaimmal töltöm be, nem emlékezéssel és önsajnálattal. Nekem ez a meg nem fogadott újévi fogadalmam.