Az érintés hiánya – Egy elveszett szeretetnyelv nyomában
Az érintés az egyik legalapvetőbb, mégis leginkább elhanyagolt emberi szükséglet. Egy mozdulat, egy simogatás, egy ölelés – olyan erőt adhat, amit semmilyen szó vagy ajándék nem tud pótolni. Mégis, egyre kevesebbet élünk vele. Elszoktunk tőle. Elfelejtettük.
Egy levél, ami arcul ütött
Egy közösségi oldalon olvastam egy nyílt levelet, amelyben egy 32 éves férfi őszintén vallott arról, miért nincs (és szerinte soha nem is lesz) barátnője. Sorait olvasva fájóan érezhető volt a kiábrándultság: a pénzközpontú, felszínes kapcsolatok világát festette le, ahol szerinte a nők többsége csak haszonelvűen tekint a férfiakra. Bár a levél egyoldalú és igazságtalan általánosításokat tartalmazott, mégis volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni: a mély, elfojtott vágy a kapcsolódásra.
Valójában a sorok mögött egy elveszett, érintésre, szeretetre szomjazó ember kiáltása rejtőzött.
Miért nem érintjük már meg egymást?
Gyakran magányosnak érezzük magunkat egy zajos világban. A fogyasztás, a rohanás, a felszínes élmények kiszorítják a valódi közelséget. Mintha egyre többen falat húznánk magunk köré, és az érintés, mint közvetlen kapcsolódás, egyre ritkább vendég lenne életünkben.
A férfiak és nők egyaránt belecsúsznak az elvárások ördögi körébe. A nők úgy gondolják, a férfiaknak az tetszik, amit a média sugall – így viselkednek, öltözködnek. A férfiak pedig beletörődnek, hogy a kapcsolatok csak szerepekről szólnak, nem valódi kötődésről. A szex megmarad, de az intimitás eltűnik. Az érintés pedig „felesleges gesztus” lesz.
Pedig az érintés életmentő
Már csecsemőkorban az anya érintése jelenti a világ biztonságát. Egy kisbaba sír, mert nemcsak ételre vagy pelenkára, hanem az édesanyja bőrének közelségére vágyik. A testi közelség, az ölelés, a ringatás oxitocint szabadít fel – a szeretet és a kötődés hormonját. A koraszülöttek is a „ciróka-terápia” révén gyógyulnak: egy kéz, egy simogatás életerőt ad.
De ez nem csak a babáknál működik. A felnőttek is így működnek. A felnőtt ember is vágyik arra, hogy valaki magához ölelje, a szívéhez szorítsa, vagy csak finoman megérintse a karját, amikor baj van.
Technológia és távolság
A modern társadalom mintha tudatosan szoktatna le minket a közelségről. A gyermekeinket képernyőre neveljük, steril terekben, fizikai kontaktus nélkül nőnek fel. A „ne érj hozzá” mondatok elhangzanak már óvodás korban is. A testiség így vagy elfojtott tabu marad, vagy leegyszerűsödik erotikává, amiből kimarad a gyengédség.
Az emberiség – miközben a szexualitást túlfogyasztja – elfelejti, hogy a simogatás, a csók, az ölelés nem csupán előjáték, hanem maga a kapcsolat szövete. A „szeretlek” nem mindig szavakban van. Gyakran ott van egy kézmozdulatban.
A lelki éhség neve: érintéshiány
Egyre több az érintéskurzus, az ölelésparti, a testi közelségre tanító tréning. A legősibb nyelvet – az érintés nyelvét – újra kell tanulnunk, mintha elveszítettük volna az ösztöneinket. Mégis, mindannyian ugyanarra vágyunk: hogy valaki magához szorítson. Ne csak a testünket érintse, hanem a lelkünket is.
Sokan azt mondják: „Szeret, de nem érzem.” Az ajándékok, az elismerő szavak, az idő – mind fontosak, de önmagukban kevesek, ha hiányzik az érintés. Egy kapcsolat sem lehet teljes anélkül, hogy megérintenénk egymást.
Érints – és élj
Az érintés azt jelenti: közöm van hozzád. Érdekel, hogy vagy. Kötődöm hozzád. Ha megérintünk valakit, nemcsak az ő bőrét, de a lelkét is elérjük. És ez a kapcsolat, ez a valódi közelség az, ami gyógyít, ami összeköt, ami éltet.
Érints meg valakit ma – nemcsak a kezével, hanem a szívével.
Ligeti Anna
