Bele lehet halni az egyedüllétbe?

Évek óta szingli vagyok. Valahogy már lemondtam arról, amiről kislány koromban álmodoztam: herceg, fehér ló, satöbbi. Már beérném azzal is, ha nem tenne ennyire beteggé az egyedüllét. Bele lehet ebbe halni?

Én azok közé az egyedülállók közé tartozom, akik utálnak szinglik lenni. Elsírom magam, amikor anyukám szomszédja, a Marika néni megkérdezi, hogy – No, kiskacsám, van-e már udvarlód? Ilyenkor mindig rámosolygok, és azt mondom, hogy á, nem, még nem találtam meg az igazit. De könyörgöm, már rég elmúltam harminc! Már kéne egy-két gyerek, meg férj. De ez olyan távoli, hogy nem is lehet szavakba önteni.

Egykor még volt önbecsülésem, önbizalmam. Még hittem, hogy egyszer nekem is ott lesz az út végén valaki, aki rám vár majd. De sosem volt ott egyik út végén sem senki. Nem állt vörös rózsával és csokival a kezében a hercegem. A csoki ott volt. A szupermarket polcán, amit aztán jól megvettem, és jól be is faltam a bánatomra.

Anyu sem érti, miért kellett nekem kikosarazni azt a jóképű Pistit, hiszen olyan jóravaló gyerek. Talán pont ez a baj. Hogy olyan jóravaló. Emellett meg szegény Pisti frottír zoknival vesz fel szandált. Anyu ezeket nem veszi észre, vagy nem érdekli, nem tudom. Nekem sajnos azonnal szemet szúr, és már el is képzeltem hozzá a balatoni háromnegyedes nadrágot. Nem, akkor inkább egyedül maradok életem végéig.

Válogatós vagyok? Lehet. De én boldog szeretnék lenni, nem csak úgy leélni valakivel egy életet. Úgy szeretnék boldog lenni, ahogy a filmekben. Tudom-tudom, hülyeség, de akkor is. El akarom hinni, hogy van olyan. Olyan, mint a Szerelmünk lapjaiban vagy mit tudom én, az Elfújta a szélben. Ott szenvedtek, meg minden, de akkor is volt miért és volt kiért harcolniuk.

Én is szeretnék harcolni valakiért, csak egyelőre senki nincs a láthatáron a szomszéd papagáján kívül, aki annyit rikácsol, hogy a saját sírásomat sem hallom.

Persze, most viccesen írogatok itt erről, közben pedig megszakad a szívem, mert a barátnőim sem érnek rá, mindnek pasis programja van, vagy családos…

Vajon bele lehet halni a magányba? A tudatba, hogy ez már mindig így lesz? Hogy történik? Csak ülök a kanapén, és elfelejtek levegőt venni. Eltűnök csendesen, és anyukámon kívül senki sem sír utánam. Csak annyi lesz, mint egy sóhaj?

Vagy túlélhető? El lehet fogadni ezt? Egy életen át csak magamra nyitom az ajtót? Nem a szexről van szó, hanem a társról. A szürke hétköznapokról. A sárga csekkekről, és a béna tévéfilmekről, amelyeket nem egyedül nézek, hanem van mellettem valaki. Lehet, hogy nem egy herceg (de nem is a Pisti a frottír zokniban), de nekem mindenképp az. Az én hercegem. Az álmodozás hogy fájhat ennyire? Hogy lehet túlélni, hogy minden csak a ködben létezik.

Kérem, ha valakinek vannak túlélési tippjei magány esetére, ossza meg velem.