Csak a változás állandó…
…és persze semmi sem folyhat mindig a medrében, a folyók néha kiöntenek. Egy ideig mellettünk vannak azok, akiket szeretünk, de elég egy pillanat, hogy ez megváltozzon.
Hálás vagyok. Amikor reggel kinyitom a szemem, hálát érzek, hogy ő mellettem van. Hallom, ahogy szuszog, ahogy nem akar felkelni, nem akarja a napot elkezdeni. Én sem akarom. Örökké hallgatnám, ahogy lélegzik. De persze mindennek haladnia kell, hogy az élet körforgása ne álljon meg. Már a földszinten csomagolom a kislányaink uzsonnáját, amikor hallom, hogy csobog a víz, fogat mos, zuhanyozik. Belegondolok, hogy ha ezt egyszer már nem fogom hallani, valami nagyon más lesz. Felborul az az állandóság, amit megszoktam. De vajon tényleg állandóság ez? Vagy csak valamilyen illúzió bennem? Olyan érzés, mintha mindig is így lett volna, és mindig is így lesz majd. De erre nincs garancia. Sajnos az életben egy dolog állandó, és ez, a változás.
Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy holnap lesz még időnk átölelni egymást, ha ma nem tesszük, nem tudhatjuk, hogy lesz-e még alkalmunk csókot váltani reggel, induláskor. És sosem tudhatom, hogy meddig hallom még a csobogó vizet az emeletről, meddig lehetünk még együtt minden reggel: azokon a reggeleken, amikor mindenki rohan, hogy odaérjen a céljához, és azokon a reggeleken, amikor ráérünk lustán nyújtózkodni, és beengedni a lányokat a nagy ágyba, hogy még együtt szundíthassunk hosszú percekig. Olyan gyorsan eltűnnek ezek az idők. Elmúlnak, és helyükbe más lép, amit újra meg kell szokni, és amiről most még semmit sem tudunk. A jövőnk nem egyértelmű egyenes.
Olyan rövid az élet, és annyi benne a bizonytalan változás, hogy nem könnyű lépést tartani. Soha sem lehet természetes, ami most annak tűnik.
És mindenki ragaszkodik az állandósághoz, ami illékony dolog. A vitáink során, amikor sokszor azt kívántam, bárcsak eltűnnék egy lakatlan szigetre, ahol totál egyedül lehetnék, sosem gondoltam bele igazán mélyen, hogy miket is vágok a fejéhez. Sosem gondoltam végig azt, hogy mennyire nagy butaságot beszélek, hiszen mindennél jobban hiányoznának a megszokott pillanatok.
Csak szorítanám magamhoz, ameddig lehet, el sem engedném. Félek, hogy ha elengedem, kicsúszik a kezemből a jövőnk, és elönt az a bizonytalanság-érzés, amit annyira utálok. Igen, sokszor önző módon magamat sajnálom. Nem tudom elképzelni, mi lenne velem, ha nem lennének ezek a megszokott dolgok. Ezért rettegek a változástól. Mi lesz, ha nem tudok azonosulni az újjal, ha nem akarom azt, ami vár rám?
Az biztos, hogy bármi is az, ami még szembejöhet, ami majd változást hoz, kibírom, ha ő mellettem van. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, hogy ha végiggondolom, erősen kell koncentrálnom, hogy minden apróságra emlékezni tudjak. És az együtt töltött idő során is rengeteg változás volt az életünkben. Megbirkóztunk velük, mert együtt voltunk, és együtt tudtunk haladni, egy irányba.
Azt hiszem, amíg ez így marad, jöhet bármi, változhat bármi, a világ kifordulhat a négy sarkából, velünk nem lesz baj. De meg kell becsülni minden együtt töltött percet úgy, mintha az lenne az utolsó. Minden csókot és ölelést ki kell használni, mert nem tudhatjuk, hogy nem az-e a végső. És sokszor ki kell mondani, hogy szeretlek, mert nem tudhatjuk, meddig mondhatjuk.
Kovács-Hain Zsuzsa
