Cupido csak viccel, igaz?
Már megint belehajszoltam magam valamibe, amibe nem kellett volna. Azt hiszem, nekem már sosem lesz egy normális kapcsolatom. Tudod, olyan, amelyben van egy szerető férfi és én, talán gyerekek és kutya is. A boldogság is nagyon fontos összetevő. Vajon miért van az, hogy nekem mindig tönkre kell mennem egy kapcsolatban, és a nulláról kell kezdenem mindent?
Vannak ilyen nők, mint én – biztos többen is… Minden alkalommal tele vagyok lelkesedéssel, reményekkel és az újdonság által feltöltődöm valami érdekes bizsergéssel, ami kitart jó sokáig (hogy aztán szenvedhessek, mint a kutya). Találkozom az idegennel, aki levesz a lábamról, és gondolatban már ki is raktam a közös jövőnk puzzleját. De ebben a kirakósban a végén mindig hiányzik néhány darab.
Már azon is elgondolkodtam, hogy talán én akarok túl sokat a férfiaktól, nekem magasak az elvárásaim. De aztán rájöttem, hogy nem, teljesen normális dolgokat gondolok egy kapcsolatról, nem kell nekem semmi egyedi. Beérem azzal, ha a férfi, aki mellettem van, igazán, tiszta szívből szeret, megbecsül, igazat mond nekem. Az eddigi kapcsolataimból viszont az látszik, hogy Cupido a bolondját járatja velem, mert mindig olyanokba szeretek bele, akik alapszinten sem tudják hozni ezeket az egyszerű alapelvárásokat. De miért vonz engem mindig ez a típus? Az, aki természetesnek veszi, hogy a nő a lábai előtt hever, és megtesz mindent a kapcsolatért, míg neki a füle botját sem kell mozdítania.
A legutóbbi kapcsolatomnak most lett vége. Olyan szerelmet éreztem, mint még soha. Minden más eltörpült mellette. Sajnos azonban fel kellett ismernem, ami annyira nyilvánvaló volt: ezt a férfit én nem érdeklem, nem akarja tudni, hogy mi a véleményem, mit gondolok a világról. Nem engem akar megismerni, nem akar szeretni sem, mert az túl nagy erőfeszítés volna a részéről. Én pedig csak vergődöm abban a csapdában, amelybe saját szabad akaratomból sétáltam bele nagy vidáman. Amikor már abba fáradok bele, hogy én adok csak, és semmit sem kapok vissza, akkor elgondolkodom, és jön a felismerés, hogy megint nem jó az irány, nem jó a hely és nem jó az idő sem. Semmi sem jó.
És ahogy átgondolom az együtt eddig eltöltött időt, összeáll a kép. Eszembe jutnak a kis hazugságok, amelyekkel a bődületes szemétségeit akarta leplezni, a nők, akik mellettem futottak, és talán ugyanúgy reménykedtek. A magányos esték is eszembe jutnak. Amikor csak vártam, hogy jön, de nem jött. Eszembe jut, hogy sosem erőltette, hogy költözzünk össze, mert neki mindig is megvolt a saját élete, amit nem akart megosztani. Én voltam számára az, aki kimosta a szennyesét (minden értelemben), aki főzött, ha éhes volt, aki ott volt, ha szex kellett. És én még azt hittem, hogy minden rendben, hogy ő is ugyanannyira szeret, mint én őt. Istenem, mekkora idióta vagyok! Tanulhattam volna már eddigi életem összes kapcsolatából. Hiszen mindegyik valahol ehhez hasonlított, nem lett volna nehéz felismerni, hogy megint ugyanabban a borzalomban ülök. Komolyan azt hiszem, hogy Cupido csak viccel, nem fog ez örökké tartani. Egyszer megtalálom majd azt a férfit, aki megadja a biztonságot, megadja azt, hogy hihetek neki, hihetek a közös életünkben. Annyira szörnyű belegondolni, hogy az idő csak telik, én egyre idősebb leszek, és már nincs időm arra, hogy vesztegessem egy ilyen férfira. De mindig belesétálok az ilyen vadászok hálójába. Nem tudom kiszűrni őket, még mindig nem. Persze, most bólogathatsz, hogy hogy lehetek ilyen ostoba, de amikor ott állok a döntés előtt, akkor mindig a rossz döntést hozom meg.
De én még mindig hiszek. Elhiszem, hogy egyszer rám talál a szerelem. Az a szerelem, amely majd ugyanúgy tisztel, ahogy én őt. Az a férfi, aki nem okoz sebeket, hanem begyógyítja a régieket. Aki majd elhiteti velem, hogy van miért szeretni.
