Egy kapcsolat lassú halála
Valamikor, réges-régen még egyek voltunk. Egy volt minden gondolatunk, szerettünk és szeretve voltunk. Ha kellett, küzdöttünk a szerelemért, bármit megtettünk volna egymásért. Mára ez megváltozott. Nincs már bennünk az az erő, ami eddig mozgatott. Mi magunk dobtunk bombákat a kapcsolatunkra, és észre sem vettük, hogy ebbe lassan belehalt.
Kapcsolatunkban csak ketten voltunk, sosem csaltuk meg egymást. Saját magunkat csaltuk meg az álnokságunkkal. Azzal, ahogy beletörődtünk, ahogy megváltoztunk.
Régen voltak közös témáink és nagyon sokat beszélgettünk. Jól esett veled megosztani minden gondolatom. Azt is, ha jól voltam, és azt is, amikor valamiért nem. Segítettük egymást a külső hatásokkal szemben, mi voltunk egymásnak a doppingszer ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Mostanra közénk férkőzött a stressz, a szorongás és a folytonos elvárások felőrlik a lényeget.
Észrevettem, ahogy nézel reggel, amikor kávét készítek. A szád szélén bújkál az a furcsa, mosolyhoz nem hasonlítható valami. Undor? Nem tudom, talán ott még nem tartunk. De mégis… olyan furcsa érzésem van. Nem tudom eldönteni, hogy miért nézel. Tán megfordul a fejedben, hogy nem kellett volna velem kezdened, átgondolod, hogy mivé lett a kapcsolatunk, hogy hogy lehet az, hogy mindenről ennyire másképp gondolkodunk. A szerelmünk elején minden jó volt. Rózsaszín köd, bla-bla-bla. Mostanra a kimondatlan problémáink fojtogatnak minket, és nem adjuk meg a lehetőséget arra, hogy valahogy kiderüljön, mi a gond. Apró, pici bombák… lassan hullanak a kapcsolatunkra, és nagyon pusztítóak.
Eleinte csak néhányszor éreztem a hátamban ezt a nézést. Mára minden nap érzem. Nem biztos, hogy kávékészítés közben jön, lehet, hogy ablakpucolás, vagy csak tévénézés közben. Nézel, és szinte szúr a tekinteted.
Azt hittem, véget ért az örök hajsza, amikor megtaláltuk egymást. Azt viszont nem vettem észre, hogy függővé váltunk egymástól. Szinte azonnal csak egymáson csüggve tudtunk létezni. Olyanok voltunk, mint a bebábozódott pillangók, akik még sokáig függnek a növényhez ragadva, mozdulatlanul. Most? Már nem vagyunk pillangók, nem vagyunk bábok. Kijózanodott emberek lettünk újra.
Már eljutottunk arra a pontra is, hogy bántjuk egymást. Nem tudatos ez még, de lassan forgatja meg bennünk a kést. Fájdalom és bizalmatlanság jár a nyomában. Én nem tudom, hogyan forduljak hozzád, és te is elfelejtetted, hogyan álltunk ki magunkért még nem is olyan régen. Vállvetve, együtt, a világ ellen. Mások lettünk. Tüntető fiatalok, haldokló vének, sűrűsödő középkorúak egyszerre. Szerelmet akarunk, de csak puszta testiség az osztályrészünk, mert valahogy érezni akarjuk egymást. Az érzelmeink azonban olyanok lettek, mint valami óriási buborékok. A külső mögött üresség lakik. Levegő…
Nem vagyok már biztos semmiben. Régen elhittem. Elhittem azt, hogy olyan kincset találtunk egymásban, ami minden eddigi kapcsolatunkat felülmúlva, örökké bennünk lesz. Tévedtem, tévedtünk. Minden elmúlik, csak ezt nehéz tudomásul venni. Lassú halálra késztetjük a kapcsolatunkat, ráadásul mi magunk gyilkoljuk meg. Megöljük az intimitás hiányával, a beszélgetéseink felületességével, a féltékenykedésünkkel. A nagy biztonságérzetben, ami körülvett minket, elfelejtettünk küzdeni egymásért, természetes volt, hogy ott vagyunk, jelen vagyunk. Elfelejtettük, hogy mindkettőnknek vannak igényei. Mostanra mindkettőnknek csak az egyes szám első személy maradt. Én.
Remélem, ha még adódik lehetőségünk, a következőt jobban fogjuk csinálni, és lehetünk még nagyon boldogok. Először azonban mindkettőnknek be kell ismernünk, hogy nem sikerült. Ki kell mondanunk, hogy mindketten elbuktunk, kudarcot vallottunk. Talán azért, mert eleinte nagyon akartuk, és amikor elértük, már nem volt annyira fontos. Nem használtuk ki az esélyünket a boldogságra, hagytuk meghalni a kapcsolatunkat.
Komáromi Csenge
