„Elvesztettem mindent!” – Dorka története
Vannak barátnőim, akiknek a sorsa a szemem előtt alakul. Részese vagyok a mindennapjaiknak, az örömeiknek, a fájdalmaiknak. Láttam, hogyan váltak kislányból nővé, feleséggé, anyává. És sajnos, sokszor tanúja vagyok teljes összeomlásoknak is, annak, ahogy egy hozzám közel álló nőnek a nulláról kell újrakezdeni mindent. Most Dorka története következik.
Amióta ismerem, Dorka mindig is szerelmes típus volt. Ő volt az a lány, akit nem tudtam úgy elképzelni, hogy nincs pasija. Mindig sugárzott valami erős, pozitív energiát, ami csak úgy vonzotta a fiúkat. Már a gimiben is komoly kapcsolata volt, az egyetem alatt aztán megismerte Andrist, és úgy tűnt, Dorka élete eldőlt. Egy percet sem voltak képesek egymás nélkül eltölteni. Mivel Andris nagyon rendes srác volt (tényleg, minden értelemben), nem is bántam, hogy Dorka vele van. Boldog voltam, hogy a barátnőm megtalálta az élete értelmét. Két kislányt szült Andrisnak, és nagyon egésznek tűnt minden.
Egy nap Dorka sírva jött át hozzám, a kezében két üveg borral. Sejtettem, hogy valami nagy baj van. „Elvesztettem mindent!” – zokogta. Először fel sem fogtam, mit mond, hiszen számomra ők voltak a követendő példa. Az én életem egy merő zűr volt, hozzájuk képest. Végül Dorka mindent elmesélt. Andrissal úgy egy éve nem értek egymáshoz. Nem volt köztük csók és szex sem. Az egész életük egy egymás mellett élés. Egy egész éve! Hogy mi okozhatta ezt, Dorkának fogalma sem volt. Valószínűleg nem volt konkrét kiváltó ok. Andris is és Dorka is nagyon sokat dolgozott, mindketten saját vállalkozást vittek, sok volt a stressz. De ez mégsem indokolja azt, hogy úgy éljenek, mint két jó barát.
„Régebben minden reggel puszival ébresztett. Átölelt, és tudtam, hogy minden rendben. Ez már nincs. Csak úgy felébredek, teszem a dolgom, és csak a fejemben tudom, hogy minden oké, a lelkemben nincs rend. Összetörtem, kicsit talán depressziós is vagyok. Nem igénylem az emberek közelségét. Nem tudom, talán ez a boldogtalanság? Nem tudom, mit tehetnék, de hiányzik a régi életem. A legrosszabb az, hogy nem tudunk róla beszélni. Egyáltalán. Nem akar. Ha felhozom a témát, biztos, hogy talál valami mást, amiről beszélnünk kell, vagy akad más elfoglaltsága. Nincs más nő az életében, ebben biztos vagyok. Nem olyan… Tudom, hogy nem lehet ilyet kijelenteni senkiről, de tudom, és kész. Ez az opció nem játszik. De hiányzik az az élet, amit együtt éltünk egészen egy évvel ezelőttig. Az apró kis érintések, összenézések, a szerelmeskedés, minden. A gyerekek természetesen ebből nem éreznek semmit. A szeretet megvan köztünk továbbra is, de valami nagyon más lett. Elveszett a szenvedély. És nem tudom, mit tegyek.”
Borzalmasan éreztem magam, amikor ezt megtudtam, mert fogalmam sem volt, mit is mondhatnék Dorkának. Úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha ő maga végig tudná gondolni, és Andrissal is meg tudnák beszélni. Ha Andris még szereti őt, le kell ülniük egymással, mert különben odalesz az egész kapcsolatuk, és képtelenek lesznek helyrehozni, amit elrontottak. Rá kell jönniük, mi az, ami ide vezetett. Azt mondtam Dorkának, bevállalom a gyerekeket egy időre, csak legyenek kettesben. Hátha időt és alkalmat tudnak találni arra, hogy kibeszéljék a problémákat.
Megköszönte, megbeszéltük, hogy jövő héten nálam lesznek a gyerekek. „Így lesz a legjobb. Nem lehet, hogy mindent elvesztettem. Ugye, még van remény?”
Remény mindig van, de nekünk kell megtalálnunk a megoldást. És szerintem azt csak együtt lehet felfedni. Muszáj, hogy Andris és Dorka beszéljenek, megnyíljanak egymásnak. Biztos, hogy a problémák egyik forrása az, hogy nem beszélnek egymással. A fontos dolgok nem a sárga csekkeknél kezdődnek! Sokkal lényegesebb az a két ember, aki összetart egy kapcsolatot. Az ő gondjaik nem csak személyes gondok. Azok a problémák közösek, és közösen is kell rájuk megtalálni a megoldást.