Én és ő (novella)
Nagyon sokszor végiggondoltam, mit fogok mondani neki, amikor kiadom az útját. Rengetegszer mondtam végig a kis monológot a tükör előtt. Még a telefonomra is felmondtam a szöveget, és hallgattam, ha tehettem. Három hónapja készülök szakítani vele, és ma végre eljött a nap, amikor boldog, szingli nő leszek újra.
Nem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Amikor találkoztunk, öt éve, jó életem volt. Fiatal voltam, tele álmokkal és lehetőségekkel, egy párizsi egyetemi ösztöndíjjal a zsebemben. Erre mindenki azt mondaná, hogy megvolt mindenem, de ez nem igaz. A szüleim mindent megadtak, de valami mégis hiányzott. Nem tudtam akkor még, hogy mi az, és nem tudtam azt sem, hogy a változás, ami felkavar mindent, a küszöbön áll.
Az egyetem előtti utolsó nyaram kezdődött el. Alkotótáborban voltam, és talán még soha, de soha nem sütött ilyen szépen a Nap. A faluban sétáltam, egyedül. Néha szükségem volt a magányra. Nem tudom, hogy honnan, de egyszer csak ott termett előttem. Szólni sem tudtam a meglepetéstől. Valahogy éreztem, hogy nem útbaigazításért jött oda hozzám.
Azt sem tudtam, hogy hívják, honnan jött, ki ő. Csak néztem, ahogy fekszik a fűben, és minden eldőlt. A kérdés ott volt bennem: mit keresek én itt? De tudtam, hogy vele kell lennem. Csodálatos volt.
A tábornak vége lett, de nem mentem haza. Ott maradtam vele. Ez öt éve volt. Öt hosszú éve. Nem mentem el az egyetemre, nem építettem önmagam. Rá koncentráltam, a fene nagy szerelmünkre. Eleinte persze minden a legnagyobb rendben volt, sőt! Imádtam, hogy egy nálam jóval idősebb, őszülő halántékú férfi oldalán parádézhatok mindenféle fogadáson, ahol egymásnak adják a kilincset a hírességek, festők, képzőművészek, színészek. Tetszett, hogy olyan házban élünk, amilyenről mindig is álmodtam, és nagyon imponált, hogy a tenyerén hordozott. Igen, mintegy két és fél évig minden tökéletes volt.
És akkor jött a másik nő.
Olyan szép volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Mellette kicsinek és szürkének éreztem magam. Persze, hogy a szerelmem is odáig volt érte. Hamarosan a házba költöztette. Oda, ahol eddig csak velem lakott. Először haza akartam rohanni anyámhoz, sírni és nem csinálni semmi mást. De ő megakadályozta, hogy elmenjek. Nem tartott fogva, szabad akaratomból maradtam. Meggyőzött, hogy nekem ez a jó. De valahogy mégis fogoly voltam, mert a lelkem mélyén innentől kezdve csak fájdalmat éreztem. Viszont annyira szerettem, hogy azt is eltűrtem, hogy úgy játsszon velem, ahogy a kedve tartotta. Rendelkezésére álltam, amikor akarta, a másik nő is így tett. Elkezdődött ez a beteg, hármas kapcsolat, amelyben a boldogságnak már a nyomát sem találtam meg. Folyton csak festettem, éjjel-nappal.
Teltek a hónapok, az évek, és úgy érzem, megöregedtem. Talán már nem is kellek soha többé senkinek. Talán munkám sem lesz, talán meghalok, ha kilépek innen. De mindent feltettem erre az egy lapra. Erre az egy napra. Ma. Ma lesz a nap, hogy elmondom a szakítós beszédem. Ugye érted, miért gyakoroltam ennyit? Félek… félek, hogy megint kinevet majd, és megsimogatja a fejem, hogy menjek csak festeni, vett új festékeket. De én nem akarok majd festeni, csak beszélni. Elmondani, hogy mennyire fáj, hogy megalázott, hogy mennyire sajnálom, hogy nem hallgattam a szüleimre, és nem mentem Párizsba. Ki tudja, hol lennék most? Nélküle? Valószínűleg sehol, vagy nem történt volna velem semmi. Nekünk találkoznunk kellett. De a viharos öt évünk pont elég volt arra, hogy teljesen kiégjek. Egyet tudok. El kell mennem innen. Talán összeszedem magam annyira, hogy el tudjam mondani, amit akarok. Talán nem tud már úgy befolyásolni, mint régen. Talán kikerülök ebből a csapdából, amiben vergődöm. Talán… talán.
Talán most megyek, és festek… majd utána elmondom neki, hogy vége… majd utána.
Ligeti Anna
