Az év kérdését már meg is kaptam: ugye idén férjhez mész már?
Minden egyes évkezdéstől rettegek. A társadalom számára a házasság, elvárás. Ha nincs, az rossz, ezért minél előbb lennie kell! Én azonban kicsit kilógok a sorból, másképp képzelem ezt az egészet. Főleg úgy, hogy még mindig szingli vagyok.
Mielőtt szó érné a ház(am) elejét, ezt az életformát nem én választottam, csak valahogy szerencsétlenül alakultak a dolgaim, és mindig olyan férfit választottam, aki sem normális kapcsolatra, sem családalapításra nem volt alkalmas. Az általam elképzelt, tökéletes férfi igencsak távolinak tűnik eddigi tapasztalataim alapján. Sajnos eddig nem sikerült megtalálnom azt az embert, akivel el tudnám képzelni az életemet – akár a végéig is.
A családom nőtagjainak kedvelt időtöltése a másokkal való foglalkozás, azaz a mások életébe való beleszólás. A nagynéném minden évben többször is kitér arra, milyen fontos egy fiatal nő életében a gyermekvállalás, mennyire csodás anyának lenni. Természetesen egyet is értek vele… csak ne én lennék a célpont. Anyám persze adja alá a lovat, hogy „Ugye, Inci, én is mindig ezt mondom neki!” Én meg ilyenkor nagyokat hallgatok, és azt kívánom, bárcsak épp valahol máshol lennék. Inci néni nagyon kedves amúgy, csak lágyan, kedvesen célozgat arra, hogy elrontottam az életem, és különben is, „olyan nincs, hogy valaki ne találna manapság egy rendes férfit, aki gyereket tud csinálni.” Pedig, ha tudná…
Inci néni és a nagybátyám, Tibi bá minden évben, december 26-án jönnek karácsonyozni. Tibi bá már nagyon unja, hogy a nagynéném nem tud mást, csak ezen a házasság-gyerek témán lovagolni. Szerinte mindenki döntse el maga, hogy mit szeretne kezdeni az életével, és „végképp nem az Inci dolga ezt megoldani a gyereknek!” Kár, hogy Tibi bá nem egyedül jön karácsonyozni, és újévköszöntőbe sem egyedül érkezik január 2-án.
A 2020-as esztendőben is kettesben jöttek, és Inci néni első megnyilvánulása az volt, hogy megkérdezte: „ugye idén férjhez mész már?” Éreztem, ahogy elvörösödik a fejem, anyám röhögött, apu a fejét vakargatta (ilyen, amikor ideges). Tibi bá pedig visszahúzta Inci nénit az ajtóból, és valamit a fülébe súgott, amitől a nagynéném egy hang nélkül akasztotta fel a kabátját a kampóra. Úgy éreztem, meg kell előznöm a további kérdezősködést, ezért elmeséltem Inci néninek, hogy sajnos nincs körülöttem olyan megbízható hímnemű, akire rá merném bízni önnön magam és egy kiskorú lény életét, ezért még nem számíthat arra a közeljövőben, hogy én férjhez megyek. Láttam rajta, hogy rettenetesen elszomorodott, de teljes erejéből. Még meg is sajnáltam szegényt.
Amikor hazamentek, éreztem, hogy a magány kicsit erősebben telepszik a vállamra, mint máskor. Egyedül voltam, és egyre jobban a bőröm alá kúszott a felismerés, hogy a nagynénémnek igaza van, és az élet értelme mégiscsak az, hogy valaki mással megosszuk. Január 2-án, éjfél előtt nem sokkal tettem hát egy fogadalmat az új évre. Szerelmes leszek. Eldöntöttem. Ehhez pedig sok mindenen változtatnom kell, leginkább a negatív hozzáállásomon, már, ami a pasikat illeti. Össze kell szednem magam lelkileg, el kell hinnem, hogy én is kellek valakinek, hogy valaki velem akar lenni, velem akar élni, gyermeket nevelni… hosszú a lista, amit el kell hinnem magamról. Azt hiszem, nagyon sok tennivalóm lesz magammal. Remélem, egy év elég lesz mindenre.
Furcsa érzés volt, hogy még a végén a nyomulós Inci néninek mondok majd (magamban) köszönetet azért, hogy rávezetett arra, hogy nem jó az irány, amerre haladok. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy engem erre rá kell vezetni, csak egyszerűen nem bírja, hogy ne vájkáljon mások életében. De most hálás vagyok neki. Rádöbbentett arra, hogy így, harminchoz közelítve már jobban kell figyelnem magamra, a jövőmre, arra az útra, amit úgy hívnak, boldogság.
Ligeti Anna
