Kedves

Lassan férkőztél a bőröm alá, mint egy érzés, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz. Bizsergető, kicsit fázós, libabőrös érzés. inkább jó… azt hiszem.

Végre kaptam levegőt, olyan hosszú idő telt el fulladozva, hogy már azt sem tudtam, milyen, amikor átjárja a tüdőm az oxigén. Végre elmondhattam, hogy már nem vagyok egyedül, jöttél, hogy feloldozz. Lágyan megfogtad a kezem, és az a hűvös érzés azonnal átjárt. Olyan volt, mint amikor valaki a sivatagban áhítozik valami hűvös után. Te voltál az én hűvös érzésem. Kellettél. Tudtam az első pillanatban, amikor megérintettél. Az sem érdekelt, ha csak egy éjszaka lesz, muszáj volt éreznem újra és újra. A bőröd olyan volt, mint a cédrus, illatos és sima. Elvesztem azonnal, mint egy gyerek, bújócska közben.

Nem csak egy éjszaka volt, azóta évek teltek el, és az érzéseim nem változtak. Ugyanúgy felüdítesz egy hosszú nap után egyetlen érintéssel. Még mindig érzem, ahogy a bőröm alatt hagytad a lélegzeted az előző éjszakán. Mindenki csak csodálkozik, hogy mégis hogy lehet az, hogy ilyen sok év után még mindig ezt érzem. Semmi különös nincs ebben. Tiszta szerelem, ami nem sok embernek adatik meg élete során.

Tudom, hogy sokszor nem könnyű az élet, de érzem, hogy te is ugyanúgy szeretsz, ahogy régen. Csók közben érzem az apró, finom szőrszálakat a nyakadon, a fülcimpád is ugyanolyan puha még. Igen, ezt is imádom.

Tudom, hogy már nem azok vagyunk, akik akkor voltunk, de a fáradt test és a ráncos arc mögött megbújik a régi, huncut félmosoly. Nem érzek mást, csak hálát, hogy mindez a miénk, és senki sem veheti el tőlünk. Mások szerint nagyon szerencsések vagyunk, hogy egymás társai lehetünk. Én azt hiszem, inkább egyszerűen csak jól csináltuk. Hagytuk, hogy a másiknak élete legyen, és emellett nem szűntünk meg szeretni egymást soha. Ez nem szerencse kérdése, hanem tolerancia, bizalom és feltétel nélküli szeretet dolga.

Biztos, hogy a találkozásunk nem volt véletlen, és kellett hozzá némi szerencse is, de az, hogy még mindig így érzünk egymás iránt, hogy még mindig halljuk egymás gondolatait, az már a mi „munkánk” eredménye.

Sokszor elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha akkor, azt a hűvös érzést nem engedem a bőröm alá… Talán soha nem lettem volna igazán szerelmes, talán még most is fulladoznék, és nem jutna elég levegő a tüdőmbe, talán magamat sajnálnám…

De most csak belélegzem a lélegzeted, és boldog vagyok, hogy mégis ott vagy a bőröm alatt.

Kovács-Hain Zsuzsa