Lassan a kanapéra ültem
Lelkileg padlón voltam. Minden területen elbuktam, kiszolgáltatott voltam, és elhagyottnak éreztem magam. Minden pillanatom a túlélésre játszott.
Pont ilyen merengős, melankolikus ősz volt, mint most – néhány évvel ezelőtt. Minden érzés és élmény távozott belőlem, és a rám nehezedő sötétséget próbáltam kezelni, sikertelenül. Álmatlanul hánykolódtam minden éjszakán, és olyan sokat sírtam, hogy a zokogástól mindenem fájt. Sápadt voltam, és erőtlen, nem ettem, és már hallucinációk gyötörtek.
A mellkasomban égett a fájdalom. Talán ez az egy dolog kötött még emberi mivoltomhoz, ahhoz az énhez, aki valaha voltam. A bánat előtti önmagamhoz. A csalódások előtti reményhez. Az óra csak ketyegett, de nekem fogalmam sem volt az idő múlásáról, nem számoltam a napokat, nem tudom, meddig lehettem így. Nem tudom, talán ilyen lehet az, amikor a lélek másnapos. Egy hosszú, részegen töltött éjszaka utáni állapot, amikor a fejed fáj, és minden forog még veled. A tagjaid rongyként hevernek a tested mellett, és a tudatod sem teljesen tiszta. És mindez alkohol nélkül.
Rájöttem, hogy annyira sajnálom saját magam, hogy az tart a padlón… az önsajnálat. Undorodni kezdtem saját magamtól, miközben eldöntöttem, hogy szép lassan feladom, mert ennek úgysincs értelme. A mindennapos történések csak az erőmet szívják, az életem pedig egy marék hamuval egyenlő. Munkahely és otthon közti életfoszlány. Már a barátaimnak is sok volt ez. Nem tudták feldolgozni azt az állapotot, ami teljesen tönkretesz. Nem akartak ők is tönkremenni, hát inkább egyedül hagytak. Küzdjek meg egyedül azzal, amit általa teremtettem magam köré. Jó, mi? Utólag bezzeg mindenki nagyon okos. Nem kellett volna vele összekötnöm magam. Legalábbis nem ilyen végletesen. (És nem ilyen végzetesen.) Aki nem élt át ilyen halálos szerelmet, annak persze most fogalma sincs arról, hogy mit rinyálok itt. Minek mentem bele, ha annyira nem volt jó. Jogos. Nem kellett volna, de a szerelemnek senki sem tud ellenállni.
Már épp le akartam ugrani az erkélyről, amikor megcsörrent a telefonom.
Beleszólt egy férfihang: - Szia, a Petit keresem.
(Milyen Petit, könyörgöm? Én épp fel akartam adni a harcom? És ez meg a Petit keresi…)
- Itt nincs Peti – nyögtem ki.
- Oké, és te ki vagy?
(Mit érdekel? Egy lány, aki belefáradt.)
- Senki – feleltem, és letettem.
Pár perc múlva ismét csörgés. Valami furcsa bizsergést éreztem. Megint ő volt, de most nem Petit, hanem Senkit kereste. Engem. Egy éjszakát beszélgettünk át, és én szépen lassan a padlóról felültem a kanapéra. A kanapéról az éjszaka végére már fel is tudta állni, és újra éreztem, hogy van bennem élet. Járok, dobog a szívem, valami értelmet nyert újra.
Becsuktam az erkélyajtót.