Elegem van az érzéseimből! Vagy nem?
Ó, hányszor szerettem volna csak úgy feküdni a padlón, és nem gondolni arra, ami egy perccel azelőtt történt. Nem érezni, csak nézni ki a fejemből. A sok érzelem már csak kavarog bennem folyamatosan, sokkal könnyebb lenne nélkülük.
Minden egyes nap azzal telik el, hogy valamilyen érzelmi helyzetben vagyunk: szeretet, gyűlölet, hazugság, hiány, gyász, vágy, elutasítás, szomorúság, öröm, és még ki tudja, hányféle. Én olyan ember vagyok, akit nagyban uralnak az érzései. Ha nem lennének, akkor vajon mit éreznék? Szabadságot? Elesett lennék nélkülük, vagy épp megkönnyebbülnék és szárnyalnék? Valószínűleg sosem fogom megtudni.
A pasim szerint elég lenne ennek az érzelemmennyiségnek a fele is. Igen, talán túl sokszor öntöm az asztalra a szívem tartalmát. Nálunk mindenki ilyen volt a családban. A nagymamám bármilyen helyzetben képes volt sírni, és ha ez örökölhető, hát én örököltem. De ki akarja ezt? Tényleg van olyan ember, akinek ez kell?
Olyan vagyok, mint egy reneszánsz körmondat. Tele cirádával, hosszan fejtegetve, érzelemdúsan. A szerelemmel is így vagyok. Mindig azonnal kimutattam. Sokszor pofára is estem miatta. Mert ez egy idiótaság! Senkinek sem szabadna azonnal felvállalnia, ha szerelmes. Kicsit magunkba kellene szorítani a kitörni készülő vulkánt. Ez van, ilyen vagyok, mondta mindig Nagyi. Ő szerette, hogy folyton valami érzelem ül rajta. Örült neki, hogy sír, ha akar, és nem okoz betegséget a bent maradt feszültség.
Én néha csak azt szeretném, hogy ne legyen olyan, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam, valamilyen érzésnek kelljen lezajlania bennem.
Azok, akiknek nincsenek érzéseik, vagy közel vannak ehhez az állapothoz, sokkal könnyebb dolguk van. Milyen könnyen intenek búcsút valakinek, akivel már nem akarnak együtt lenni. Nem foglalkoznak holmi érzelmekkel. Mennyivel egyszerűbb ez, nem?
Valóban az? Valóban jó, ha nincs bennünk semmi, csak érzelemmentesen élünk? Minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább biztos vagyok abban, hogy érzelmek nélkül nem lenne emberiség. Nem ugyanazok lennénk. Én sem lennék ugyanaz. Kellenek az érzelmek, csak azon kell változtatnom, hogy mennyire mutatom ki, vagy vállalom fel azokat.
Mert ha felvállalom, kihasználnak, ha kimutatom, átvernek és belém rúgnak. Olyan egyszerű ez! Kimondani egyszerű. De mi van a megvalósítással. Hatalmas út ez! Olyan folyamat, amit végigélni pont olyan fájdalmas, mint azt megélni, ha kihasználnak az érzelmeid miatt. Azt hiszem, fontos feladatom van a saját utamon: meg kell tanulnom uralkodni magamon. Talán ezt hívják önkontrollnak. Nem hagyhatom, hogy az érzelmek uralkodjanak és irányítsanak, nekem kell irányítanom őket. Nem lesz több szenvedés azért, mert túlságosan magamra veszek valamit. Megtanulom kezelni.
De mi lesz, ha ezzel pont a lényeget vesztem el önmagamból? Lemaradok olyan dolgokról, pillanatokról, amelyeket az érzelmeknek köszönhetek. Érzelmek kimutatása nélkül vajon hogyan tudom megélni a nekem szánt, fontos pillanatokat? Azt hiszem, sehogy. Érzelmek nélkül nem lennék az a kerge lány, aki vagyok, nem élném meg a szerelmet ilyen forrón, a hiányt ilyen fájón, az elutasítást ennyi dühvel és bizonytalansággal. Ezek fontosak. Kellenek, hogy tisztában legyek önmagammal. Hozzám tartoznak. És ha én nem fogadom el, hogy ez vagyok, akkor mások hogyan tehetnék? Már így is olyan személytelen világban élünk, hogy kész öngyilkosság lenne még az érzelmeket is kizárni. Mindenkinek szembe kell néznie önmagával, az életével, és az érzéseivel. Ettől leszünk azok, akik vagyunk. Ettől leszek az, aki vagyok.
Ligeti Anna
