Én nem akarok senki alkalmazottja, főnöke, új üdvöskéje lenni
Azt hiszem, már túl vagyok azon a koron, amikor még meg kell felelnem. Most már ki kell mondanom, hogy igen, hosszú kapcsolatra, családra, gyerekre vágyom. Így harmincon túl vajon elkéstem?
Nem könnyű a mai nőknek (mielőtt valaki beszólna, a férfiaknak sem könnyű, tudjuk). Sokféle szerepükben minden körülmények között a maximumot kell nyújtaniuk, különben összedől körülöttük minden. Így van ez, és azt hiszem, nem túlzok egy kicsit sem, ha ezt így kategorikusan kijelentem. Ma már nem elég csak anyának és feleségnek lenni. De mi van, ha én pont erre vágyom. Csak! Nem akarok valaki alkalmazottja, főnöke, új üdvöskéje, reménysége lenni. Én valaki(k) anyukája és valaki felesége szeretnék lenni. Mi van, ha én így vélem megvalósítani magam? Van, aki támogatna ebben, a szüleimen kívül?
Na, persze nem olyan könnyű dolog ez. Főleg, hogy még nincs meg a megfelelő férfi, aki a férjem lenne, és a társam ebben az egészben. Nem találtam meg a cinkosom az élethez, pedig nagyon igyekeztem. Félek, hogy nem fog menni ez az anyaság dolog. Most úgy érzem, hogy ez az egyetlen projekt az életemben. Sokszor előttem van Schell Judit, amint a Szex és más semmiben próbál magának pasit fogni, hogy az gyermeket nemzzen neki. Nálam egy fokkal nehezebb a szituáció, ugyanis én a férfit társnak szeretném megkaparintani, nem csak a gyerek biológiai apjának.
A család számomra melegség, kandallós hangulat, forró kakaó, foszlós kalács, kedves szavak, nyálas puszik és ölelések. Én ezt szeretném életem végéig. Ahogy most haladok, nem úgy néz ki, hogy megtalálom azt, aki beszállna velem ebbe a ringlispílbe. A mai harmincas férfiak általában már foglaltak. Sokan már túl vannak egy váláson, ami még jobban eltántorítja őket a hozzám hasonló nőktől. Mások boldog párkapcsolatban élnek, vagy épp élvezik, hogy nincs senkijük, és csak egyéjszakás kalandokat hajtanak.
Azt mondod, bilibe lóg a kezem, és térjek gyorsan magamhoz? Még bízom, még hiszek abban, hogy megvalósíthatom azt az életet, amire vágyom. Talán naiv dolog, talán nem érdemes küzdeni érte, de azt hiszem, ha feladnám, nagyon bánnám. Anyának születni kell, és úgy érzem, én annak születtem. Van még néhány évem, hogy ezt be is bizonyítsam. Muszáj tennem érte, minden nap, minden pillanatban.
Sokan teszik fel a kérdést, hogy vajon ez elég-e egy életre… Ezen már én is gondolkodtam. Nem tudom megmondani, mert azt hiszem, erre nincs pillanatnyi válasz. Az anyaság ugyanis egy életre szól, amit nem lehet összehasonlítani a karrierrel, mert az teljesen más dolog. Van, aki arra vágyik, csak úgy tudja átérezni az élet lényegét. Velem nem így van, de megértem őket is. Vannak, akiknek nem való a feleség-lét és a gyerek, ők máshogy valósulnak meg. Ők is nők, ők is társak, szeretők, csak máshogy, mások a prioritásaik. Az én életemben most az az első, hogy megtaláljam azt az embert, aki hajlandó a társam lenni abban, hogy legyen egy jó nagy családunk, együtt, szeretetben. Erre vágyom. Majd jelentem, hogy hol tartok az utamon…
Ligeti Anna
