Ha végleg elmennék…
Mit szólnál, ha csak úgy elhagynálak? Lelépnék, és vissza se néznék. Szomorú lennél? Netán sírnál is? Ebbe mindketten kicsit belehalnánk. De te jobban.
Nem akarok az lenni, akit senki sem vigasztal, de az sem, aki nem tud nemet mondani. Eljutottam arra a pontra, hogy nem fekszem a tenyeredbe, nem leszek egy ki nem mondott akadály a lábad előtt, akit átléphetsz, ha akarsz. Voltam eleget ilyen helyzetben, és – meg kell mondanom – kicsit sem jó érzés. Most lett elég!
Úgy érzem, a sok kifogásod úgy feszül körém, mint egy nejlonzacskó, amitől épp készülök megfulladni. Már idegesítesz. Nem bírom a hangod, és nem akarlak tovább elviselni!
Mit szólnál, ha csak úgy kimennék az ajtón? Rossz lenne neked? Vagy tán nem is érdekelne, észre se vennéd? Biztos rájönnél, amikor este, az ágyban nincs ott senki, akit használhatsz, aki azt teszi, ami neked jó. Ezen már túl vagyok. Nem akarom, hogy visszafogj az élettől. Legszívesebben azt ordítanám, hogy nem szeretlek, de ez nem lenne igaz. Szeretlek, és mindig is foglak. De ez már nem ugyanaz a szerelem. Ez egy pantomim. Te vagy a pantomimes, és én az üveg. Az a képzeletbeli üveg, amit senki se lát az előadás alatt – csak tudják, hogy ott van (de nincs).
Ha rádöbbensz majd, hogy nem vagyok ott, sírsz majd? Lehet, hogy az elején nem érzed majd tragikusnak a hiányom, de hidd el, nagyon fog fájni. A csontjaidban érzed majd, hogy nem vagyok veled. Senki sem törli le a verítéket a homlokodról, ha rémálmaid lesznek. Senki nem ölel át, amikor a démonaiddal harcolsz. Ugye, nem hangzik valami jól? De már nem bírom egyedül cipelni a saját gondjaimat és a tieidet is. Egyszerűen sok már. A hátam meggörnyedt az évek súlya alatt. Te is látod vajon, vagy átnézel rajtam még mindig? Biztos vagyok benne, hogy nem látod a szenvedésem. Akkor nem tennéd ezt velem. Nem lennél ennyire közömbös. Vajon akkor is ilyen leszel, ha lesz majd egy másik nő, aki megpróbál téged szeretni? Vele is ezt csinálod majd? És vajon hányan lesznek még? Talán rájössz, hogy neked van szükséged változtatásra, új irányra.
Emlékszel az első találkozásunkra? Egy béna kávézóban vártam valakire, de nem jött. Ez is milyen… felültettek, és ez lett a végzetem. Te betértél egy kávéra. Ennyi volt. Megláttuk egymást, és onnantól nem volt más választásunk. Beléd épültem, te pedig belém.
Egyek lettünk, és innentől fogalmam sem volt, hogy milyen élni. Elnyomtál, és talán én is elnyomtalak téged. Rutinná szürkültünk. Nincsenek már nagy beszélgetések, nincsenek szép pillanatok, és érintések, amelyek valamilyen közös jövő felé mutatnának. Adtunk számtalan esélyt annak, hogy szárnyaló személyiségeink ne uralkodni akarjanak a másikon. De nem ment. Itt állsz előttem, de csak arra tudok gondolni, hogy még egyszer, utoljára megcsókollak, és kimegyek az ajtón.
Vajon sírsz majd? Én biztosan.
Ligeti Anna
