Megcsalt a szerelmem, én tehetek róla?
Valahol azt olvastam, hogy minden harmadik embert legalább egyszer életében megcsalja a párja. De én nem akartam ez a harmadik lenni!
Ma már teljesen elfogadott dolog az, hogy valaki hátat fordít egy évek óta tartó kapcsolatnak, akár évtizedes házasságnak azért, mert azt hiszi, szerelmes lett. Sokszor még ez sem így van, csak egyszerűen valami vagy valaki másra vágyik.
Velem is megtörtént. Még nehéz beszélni róla, de úgy érzem, muszáj.
Most kell végiggondolnom, hogy mi vezethetett idáig.
Annak, hogy valakit megcsalnak, nagyon sok oka lehet, amelyek nem biztos, hogy a volt szerelmesekben keresendő. Ha a kapcsolatban nem stimmel a kommunikáció – ahogy nálunk sem – szinte biztos, hogy nem jó irány. Talán a pasim úgy érezte, nem elég fontos számomra, de sosem mondta, hogy hiányérzete lenne. Ehelyett inkább megcsalt. Nem hiszem, hogy mentség a számára az, hogy nem tudtunk igazán beszélni egymással. Akkor sem szabadott volna megtennie. De valamiért mégis egykor őt választottam, nem gyűlölhetem, amiért mást várt el a kapcsolatunktól. Inkább azért vagyok dühös, mert nem érzett magában annyi erőt, bennem pedig annyi megértést, hogy elmondja az érzéseit.
Hogy valaki mitől boldog, nagyon nehéz megmondani, kitalálni. Szinte lehetetlen vállalkozás. Azt hiszem, az én pasimnak nagyon nagy szüksége volt arra, hogy elismerjem őt, arra, hogy még több pozitív visszajelzést kapjon a részemről. Nem kapta meg, hát elment, és megkereste másnál. Befoltozta a lelkén esett lyukakat.
Először persze azt mondta, hogy neki nem jelentett semmit. De ezt a dumát ki hiszi el? Nem gondolom, hogy ezt bárki is komolyan gondolja!
Magamat hibáztatom, de rá vagyok mérhetetlenül mérges. Megmenthettük volna a szerelmünket, de ő nem akarta. Manapság már olyan egyszerű mindent kidobni, ami nem működik. Újra cseréljük, a régit elhajítjuk. Ennyi.
Most nagyon fájdalmas minden bennem lévő kérdésre keresni a választ. Egyedül talán nem is fogom tudni feltérképezni az egészet, hiszen ketten voltunk ebben a kapcsolatban. Valami idáig vezetett. Valami olyasmi, amire nem voltam hatással. Talán valamilyen gyermekkori hiányérzet okozta, hogy neki ennyire számított az, hogy megkapja a dicséretet, az elismerést minden tettéért. Lehet, hogy nem figyeltek rá eléggé, és ez örökre benne marad most már. Hogy lesz boldog ezek után? És én? Hogy lehetek én boldog még valaha?
Ligeti Anna
