Mi a szerelem?

A szerelem örök, a szerelem sötét verem, és még sorolhatnám, hogy mi mindent mondanak erről az érzésről. Íme, az én olvasatom.

A kibontakozó szerelem, avagy a szerelem vak

Tinikoromban a szerelem egyenlő volt a lángolással, olyan lelki magasságok és mélységek átélésével, amelyeket azóta sem produkáltam. Az, hogy tíz centivel a talaj felett lebegtem állandóan, az teljesen normálisnak számított. Egy óriási rózsaszín szemüvegen keresztül láttam mindent és mindenkit, kicsit talán mániákusan kötődtem az érzéshez, ami folyton ott volt a levegőben. Sírtam, ha a kiszemelt srácot nem érdekeltem, vagy a szerelmes levél nem ért célba. Örültem, ha elhívott moziba, vagy a sulibálon táncolhattunk. Szóval kissé gyerekes, ám mégis csodás érzés ez ilyenkor.

Az egyetemen, húszévesen ez már egészen más köntösben köszönt az emberre a szerelem. Én ekkor már ismertem a leendő férjem, de ez – a későbbi tapasztalataim alapján – igen kiugró dolog. Ebben az életkorban már a sírás-nevetés-sírás-öröm ringlispilje némileg lelassul, de az érzés ugyanaz. Ilyenkor sokan kifogják az aranyhalat, akit még mindig a tinikori, rózsaszín szemüvegen keresztül látnak: tökéletes férfi (vagy nő), akinek semmilyen hibája nincs.

Gyarlóságainkra a kapcsolat elején nem derül fény, hiszen mindketten a legjobb oldalunkat mutatjuk a partnernek. Ez teljesen természetes, emberi tulajdonság, és ilyenkor maximálisan elfogadható, hiszen a cél az, hogy megfogjuk magunknak a másikat. A „szakirodalom” szerint nincs szükség arra, hogy ne önmagunkat adjuk és fontos, hogy a kiszemeltünk tisztában legyen azzal, milyenek is vagyunk. Én azonban úgy gondolom, hogy olyan nem létezik, hogy az első randin máris bemutatjuk önmagunkat úgy, ahogy vagyunk. Mindenki játszmázik, és az, hogy mit enged szabadon magáról, még meg is fűszerezheti a dolgot. Ám egy valami nagyon fontos: a titokzatosság nem egyenlő a hazugsággal! Hazudni sosem szabad, mert minden kiderül előbb-utóbb. Viszont egy idő után tisztába kerülünk önmagunkkal és a partnerrel is, és az is tiszta lesz előttünk, hogy belé vagyunk-e szerelmesek, vagy csupán az érzésbe. Ilyenkor pedig még nem olyan fájdalmas döntést hozni.

Amikor már benne vagyunk nyakig, avagy a szenvedélyes sötét verem-korszak

Szenvedély vagy szenvedés, ez itt a kérdés. Ilyenkor már kiderül, hogy a pasi a tenyerén hordoz-e, a nő pedig méltó-e erre. A veszély ott leselkedik, hogy egyesek elégnek a szenvedély tüzében, képtelenek reális gondolatokra, döntésekre. Ilyenkor jön el a szenvedés. Előfordulhat, hogy teljesen kiég a kapcsolat, és ezt a felek nem tudják feldolgozni, belesodródnak különböző viszonyokba. Azonban vannak olyan szerencsések, akik a szenvedélyből táplálkozni tudnak és tovább nevelik a szerelmet, mint egy kis növényt. Náluk nagyon hosszan is tarthat ez a korszak. Ők azok, akik hamar találnak rá a házastársra, az életen át tartó szerelem jut nekik. Nem félnek az érzelmeiktől, és megélik azokat. Folyton szerelmesek maradnak a társukba.

Az élt ajándéka – a szeretet

A szerelem szerintem nemcsak szenvedélyből, lángolásból áll, hanem elfogadásból, nyitottságból, szeretetből. Sokan azt mondják, a szerelem elmúlik és ami marad, az a mély szeretet. Én ebben nem hiszek maradéktalanul. Azt gondolom, hogy soha nem szűnik meg a szerelem, amit most érzek, és a mély szeretet az a szerelem. Mert mi is a mély szeretet? Bizalom, biztonság, szenvedély, elfogadás, türelem, őszinteség. És ugye a szerelemre is ugyanezeket mondanánk? A szerelem nem múlik el! Az élet adta szituáció múlik el. Az, hogy együtt vagy-e azzal a személlyel, akibe beleszerettél, vagy a szerelmed már másé.

De kibe tudsz hosszú távon szerelmes lenni? Abba, akinél azt érzed, hogy a személyiséged részévé tud válni, aki nem kiegészít téged, hanem teljes egészében elfogad és te is elfogadod őt, mert egymásnak így vagytok egészek, ahogy vagytok. Akivel az érzés az idővel csak nő és a parázs mindig izzik.