„Mindent elhittem neki, pedig ő csak játszott egy nagyot”
Az igaz szerelemben nincsenek játszmák. Vannak azonban, akiknek ez a lételemük, nem tudnak anélkül élni, hogy ne szednének áldozatokat, amerre csak járnak. Zsolt pont ilyen ember. Hedvig csak csodálkozott, amikor egyedül maradt az után, hogy Zsolt megkapta, amit akart.
„Mindent elhittem neki. Függtem tőle és szinte érte éltem. Ami a legrosszabb, hogy nem is vettem észre, hogy önként sétáltam a csapdába.
Tudom, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad, ő meg is próbált mindent, hogy elnyerje a bizalmam. Én voltam az őrült, hogy beletettem szívem, lelkem ebbe az egészbe, mert ő csak addig akart igazán, míg közel nem férkőzött hozzám.
Mindig azt mondta, amit hallani akartam. Én pedig azt hittem, minden szava száz százalékig igaz. Soha nem voltak előtte akadályok, bármire képes volt értem. És én elhittem, hogy tényleg értem tesz mindent. Pedig csak játék volt az egész. Az ő terepe.
Visszagondolva nagyon sokszor láttam úgy rajta, mintha ő maga is úgy gondolná, ahogy én: mi egymásnak vagyunk teremtve, ő az én igazim, én pedig az ő igazija vagyok.
És itt vesztettem el mindent. Önmagamat és az egész háborút.
Ahogy megkaparintott, már meg is szűnt az a nagy érdeklődés. Egyre kevesebbet és kevesebbet kaptam belőle, mígnem egyszer csak teljesen hideg lett.
Áldozattá lettem a saját életemben. És ez az egész számára csak játék volt. Én pedig ott álltam, megfosztva önbecsüléstől, önbizalomtól, lefogyva, kifosztva (lelkileg és anyagilag is). Ekkor már a lakásom is majdnem a nevére került, de elcsúszott egy banánhéjon, és én hirtelen kinyitottam a szemem. Egy olyan világban találtam magam, ahol egy őrült folyton kínozza azokat, akik szeretik, szerették őt.
Rádöbbentem, hogy minden akkor kezdődött, amikor először megláttuk egymást. Én akkor még nem éreztem semmit, ez egy folyamat volt bennem. Lassan alakult ki az érzelem, de persze később rájöttem, hogy ez nem volt véletlen, mindent ő alakított így. Neki így volt jó a játék. Így érezte jól magát. Igazi vadász volt, aki tényleg trófeákat gyűjtött. Természetesen nem én voltam az első áldozata, és valószínűleg nem is az utolsó. Az életem majdnem zátonyra futott, csak azért, mert hagytam magam levadászni. Amikor érezte, hogy kész, elérte, amire vágyott, nem esett nehezére lazítani a szoros kapcsolaton. Addig minden percet velem akart megélni, legalábbis ezt el tudta hitetni velem nagyon sokáig. Én hittem neki, az ő sikerrel kapcsolatos kétségei pedig lassan eltűntek, és egyre magabiztosabb lett.
Tudom, hogy nekem kellett volna észnél lennem, de a szerelem erre nem teszi alkalmassá az embert. Olyankor könnyű kihasználni bárkit, hiszen feltétel nélkül bízik a másikban. Én is bíztam. Túlságosan is… és a végén hatalmasat csalódtam. Benne, és magamban is.”
Ligeti Anna
