Ne dugd homokba a fejed!
Struccpolitika. Ezzel az egy szóval le lehet írni, hogy mi miatt múlik el a kapcsolatok dicsősége. Nem tudunk problémát kezelni, és ez folyamatosan ott lebeg a fejünk fölött, mint Damoklesz kardja.
Nem tűnik fel, hogy az a boldogság, amit így alakítunk ki, az a harmónia nem igazi. Minden csak olyan, mint egy muffin tetején a cukormáz. Elképesztően édes, és egészségtelen. Lefolyik a sütiről, ahogy a maszk lefolyik a kapcsolatokról.
Nem vesszük észre, hogy attól, hogy a fejünket a homokba dugjuk, a probléma még ott marad, és akárhova is megyünk, nem tűnik el, csak egyre nagyobbra nő.
Szabadulni akarunk tőle, de gyávák vagyunk felvállalni a véleményünket, nem akarunk konfliktust a párunkkal, mert félünk, hogy a nézetkülönbségek a kapcsolat végét jelenthetik. És akkor mi lesz velünk egyedül? Ragaszkodunk a jól bevált dolgainkhoz: a párunk is már csak ilyen – egy dologgá vált, ami az életünk része kell, hogy legyen, mert nélküle magányosak lennénk. A magányt pedig nagyon kevesen viselik jól. Már sokszor önmagunkat sem vesszük emberszámba, lealacsonyodunk egy olyan szintre, ahonnan már nagyon nehéz felállni. Függünk a másiktól, akarjuk a jelenlétét, de semmit sem teszünk annak érdekében, hogy azok a problémák, amelyek lélegzetvételnyi energiát sem hagynak bennünk, megoldódjanak.
Látszat. Ezzel a szóval a következményeket lehet leírni. A struccpolitika következményeit. Avatatlan szemek nehezen szúrják ki, hogy egy szép kis paraván mögött rejtőzik az igazság rólunk. Egy maszk mögött élünk a fel nem vállalt problémáinkkal együtt, amelyeket nem tudunk megoldani, mert inkább elrejtjük őket. Egy fiók mélyén pihennek, míg egyszer csak annyi lesz belőlük, hogy a fiók már nem bírja el, és kiömlenek belőle a gondjaink. Ezeket aztán kénytelenek leszünk egyenként összeszedni, és egyenként megbeszélni. Ha egyáltalán meg tudjuk ezt tenni.
De miért nem látjuk, hogy a hallgatás nem segít? Miért nem adunk a bátorságunknak egy kis teret, a bizalomnak lehetőséget? Az egymás iránti tisztelet nem is létezik? Ennyire félünk attól, hogy mi lesz, ha a probléma ott áll előttünk?
Tagadás. Ezzel a szóval a kapcsolatunkat lehet leírni. Azt, ami egykor szerelem volt, majd erős kötődés, végül ez lett. Tagadás. Nem akarunk már belebonyolódni olyasmibe, ami ezen a jól megszokott, langyos állóvízen változtatna. Marad minden a régiben, semmit sem kell tennünk sem egymásért, sem önmagunkért, hiszen megvan a fiók, gyűjthetjük a problémákat színes-szagos csomagolásba rejtve. Ám ezzel csak egy dolgot érünk el, mégpedig a biztos távolodást. Nem fogunk tudni egymásról semmit, és a régi, kellemes emlékképek is egyre ritkábban villannak majd fel. Nem látjuk már egymást vonzónak, szépnek és nem akarunk egymástól már semmit sem. De a kényelem mindent felülír. Jó ez így! Minek változtatni rajta?
De vajon meddig lehet kihúzni így? Életünk végéig folytathatjuk a struccpolitikát és a tagadást? Vajon meddig vagyunk elég türelmesek? Nem robban-e fel az egész, förtelmes trutymóval teli buborék? Mert akkor nem lesz hova menekülni, szembesülni kell mindennel, és főleg azzal, hogy akárhogy is küzdöttünk, egyedül maradtunk. Nem lesz mellettünk senki, aki kimondaná az igazságot, aki átkarolna, vagy megölelne. Nem lesz, aki bátorítana, hogy tegyük, amit tennünk kell. Akkor és ott vége lesz mindennek, ami összetartott, ami adott valamiféle látszat-önbecsülést. Lefolyik majd, mint a máz a muffin tetejéről.
Kovács-Hain Zsuzsa
