Neked, aki azt gondolta, egy senki vagyok
Úgy érzem magam, mint egy leláncolt ember, aki mozdulni sem bír. Még mindig magamban hordalak, holott már rég ki kellett volna adjalak a világnak, hogy azt tegyenek veled, amit akarnak. Megérdemelnéd, de tudom, hogy téged ez nem érdekel, és legszívesebben még mélyebbre tolnád a szívemben a kést.
Emlékszel még a mosolyomra? Nekem már nem ismerős az az arcom. A tükörben már régóta csak a komor, ráncos, öreg, szomorú, megtépázott önmagam láttam. Te voltál az, aki kiszívta belőlem az életet.
Melletted nagyon jó színésszé váltam. Megtanultam eljátszani az életet. Színleltem örömöt, orgazmust, fejfájást, szeretetet és szerelmet. Minden emberi érzést. Miattad volt erre szükségem. Azért, hogy ne sérüljek jobban. Menekülni szerettem volna, de valahogy valami mindig visszahúzott. Nem tudom, miért vonzódtam ennyire hozzád. Így, visszagondolva nem is vagy az esetem. Ahogy az idő haladt, a jelenlétedben egyre többször voltam libabőrös. Féltem, és alig mertem felemelni a tekintetem a földről.
Csak szánalmat érzek most magam iránt, és komor gyűlöletet irántad. Honnan jöttél? És miért akartál engem kiszakítani magamból?
Nem maradt senkim. A veled töltött idő minden emberi kapcsolatomat kimarta az életemből, mint valami erős sav. Olyan, mintha újra kellene tanulnom járni, beszélni, gondolkodni... élni.
Folyton csak az motoszkál bennem, hogy hogy lehettem ennyire vak? Hogy nem vettem észre, ahogy szépen, lassan rám telepszel, és kiégeted a lelkemet? Biztos az volt a baj, hogy hiszékeny vagyok. Elhittem, hogy szeretsz, elfogadsz, akarsz, csak engem, és velem akarsz élni életed végéig. Súlyos tévedés volt, amiért most nagy árat fizetek.
Ha becsukom a szemem, a veszekedéseinket látom. Azokat a szavakat hallom, amelyeket soha nem kellett volna hallanom. Ezek tettek azzá a rettegő emberré, aki ma vagyok. Elhittem, hogy egy senki vagyok, és nem vagyok hozzád méltó. Soha nem kezeltél egyenrangú társként. A problémákat a szőnyeg alá söpörted, de közben mindig engem okoltál. Mindenért én voltam a hibás, még akkor is, ha tényleg semmit sem tettem. Sosem számított, hogy én mit szeretnék. Úgy éltem, mint a filmekben az elrabolt ember, akit csak használnak, amikor akarnak.
Ó, hányszor próbáltam elmenekülni ez elől a borzalom elől, de te soha nem hagytad, hogy csendben elmenjek. Szükséged volt rám, hogy tápláljam az egódat. Ütöttél-vertél, és nem tudtam senkinek elmondani. Csak az járt a fejemben, hogy milyen jó, hogy nincsenek gyerekeink, akikkel szintén megtehetnéd ugyanezt.
Most, hogy már nélküled ülök itt, magányosan, hálás vagyok. Újraépítem önmagam, és remélem, egyszer majd megértem azt, hogy miért tűrtem évekig. Az, hogy sokszor megütöttél a kezeddel, a szíjaddal és a szavaiddal, csak neked fáj ezután, mert neked kell együtt élned önmagaddal.
