Ölelés nélkül bizony kihívás az élet – A koronavírus-járvány biztos öröksége
Az utóbbi egy év egy tragédia volt. Hatalmas próbát kell kiállnunk, és ez rettenetesen nagy kihívás minden területen. Minden megváltozott, de leginkább az emberek egymáshoz való hozzáállásának megváltozása visel meg. Valószínűleg nem csak engem.
Minden eddigi dolog, ami biztos volt az életemben, valamilyen változáson ment keresztül. Nem könnyű most még egy sima bevásárlás sem. Borzalmas érzés végigmenni az utcán. Még sokszor az ismerősök is elfordulnak, nehogy beszélgetni kelljen, hiszen olyan kellemetlen, másról sincs szó, csak a vírusról, a járványról, vagy a maszkról és egyéb szabályokról. Lemondhattunk a közösségi eseményekről, baráti találkozókról, és mindenkitől másfél méteres távolságot kell tartanunk. Ez persze bizonyos szempontból jó és elengedhetetlen, hiszen a vírus terjedésének megállítása az elsődleges cél most, de két ember találkozik, kénytelenek mellőzni az ölelést és bármiféle érintést is.
Nem egy cikk szól arról, hogy az embernek milyen fontos egy másik ember érintése. Mondhatnánk úgy is, hogy alapvető szükségletünk. Most azonban ettől az alapvető szükséglettől kell tartózkodnunk, ami viszont igencsak megvisel mindenkit.
Ezt már csak kibírjuk!
Amikor egy kicsit lassult a vírus terjedése (még a harmadik hullám előtt), arra gondoltam, meglátogatjuk anyukámat, és egy kicsit végre együtt leszünk. De jött a harmadik hullám, és elkezdődött az oltakozás is. „Ezt már csak kibírjuk!” – mondogatjuk anyuval azóta is. De a találkozás mellőzése, a Skype és a messenger nem igazán pótolják a szeretetteljes ölelést, a puszikat az unokáktól. Veszélyben a mentális egészségünk, valljuk be!
Az embert nem arra találták ki, hogy hónapokig üljön otthon, és mellőzve mások közelségét, egy képernyőn keresztül éljen társas életet. Pedig sajnos most ez a világ rendje – hogy úgy mondjam. Hiányzik a fizikai érintkezés, ami viszont övön aluli ütésként is felfogható az emberiség ellen. Folyton azt kérdezem, hogy vajon meddig tart ez még? „Ezt már csak kibírjuk!”
Az érintés mindenkinek kell
Már magzatkorban, amikor a baba még a magzatvízben lebegve fejlődik, meghatározó az érintés. Születés után a kisbaba folyamatosan igényli az édesanyja közelségét, érintését. Felnőttkorban sokszor hiányzik az életünkből az érintés, amit lehet, hogy nem is tudatosítunk azonnal. Érezzük, hogy valami nem jó körülöttünk, de nem tudatosul, hogy ez az érintés. Amikor újra visszakapjuk, akkor vesszük észre, hogy addig csak vegetáltunk.
A magányos ember nem azért érzi egyedül magát, mert épp nincs kihez szólnia, hanem azért, mert hiányzik az életéből az érintés. A barátok, a szerelmesek, anya és gyermek, ismerősök, ha találkoznak, kollégák egy munkahelyen olyan sokszor érintik meg egymást, hogy megszámolni sem lehetne. Ez most hiányzik. Beférkőzött az otthonokba a félelem. Aggódunk, hogy vajon a gyerek hazahozta-e a ruháján, a cipőjén, a táskáján a vírust. Nem az jut először eszünkbe, hogy megcsókoljuk a párunkat, ahogy hazaértünk, hanem a kézmosás, a fertőtlenítés.
Nagyon sokan vannak, akik a járvány nehézségeivel érintés és közelség nélkül néznek szembe. Ez pedig nem segít leküzdeni az amúgy is durván megsokszorozódott stresszt. Nem véletlen, hogy amikor valaki életében mélypont következik, sokkal több érintésre van szüksége, mint azelőtt.
Az érintés a hormonjainkra is hat, hiszen hatására oxitocin és dopamin is szabadul fel, ez pedig befolyásolja a kortizolszintet, így a hangulatunkat is. Persze, sokan nem kívánják, hogy mások hozzájuk érjenek, de néha mindenkinek szüksége van egy másik ember érintésére.
De most mire számítsunk?
Egyelőre valószínűleg minden marad így, ahogy most is van. Ez pedig azt jelenti, hogy még egy darabig biztosan marad a képernyő mint találkozási pont. Marad a képzelet és az emlékezés. Emlékezünk azokra az ölelésekre, amelyeket még azelőtt kaptunk, hogy a veszélyforrás egy másik ember közelsége, érintése lett. Kitartásra és türelemre van szükségünk, hogy el tudjuk viselni szeretteink fizikai hiányát.
Sajnos valószínűleg nagyon sok idő telik majd el addig, amíg az életünkbe visszatérhet az önfeledtség. Nekem ez hiányzik a legjobban. Hiányzik, hogy puszit adhassak a barátnőimnek, ha találkozunk, hiányzik, hogy belekóstolhassak a kislányom rózsaszín fagyijába a cuki előtt, hiányzik a kézfogás az új ismerősökkel. Az önfeledt érintés. Az, amikor nem gondolkodom el, hogy vajon elkapom-e a betegséget, vagy én megfertőzök-e valakit. A járvány már biztosan itt hagyott valamit: a kételyt. Ez a biztos öröksége.
Kovács-Hain Zsuzsa
