Összetöre, megcsalva – Johanna története
Johanna még nagyon fiatal ahhoz, hogy bármit is feladjon, még csak 35 éves. Ennek ellenére úgy érezte, Áron távozásával mindennek vége.
„Egészen szép életünk volt Áronnal. Az esküvőnk csodás volt. 10 év együtt, most nagyon nehezemre esik kimondani is. Kicsit sem volt különleges vagy egyedülálló a kapcsolatunk. Olyan volt, mint bármelyik szerelem. Még egy kicsit közhelyes is. Lehet, hogy pont ez volt a baj. 8 évig minden remekül működött (bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így). Áron egyik nap azzal jött haza, hogy pár napra el kell utaznia. Nem csodálkoztam rajta, mert ilyen máskor is előfordult. Azt mondta, hogy egy konferenciára kell utaznia Bécsbe egy hétre. Kicsit furcsa volt, mert olyan konferencián még nem volt, ami ilyen sokáig tartott volna. Semmi gond, elutazott, egy hét múlva megjelent nagy mosolyogva. Nem gondoltam semmire.
A konferenciák és az üzleti utak egyre gyakoribbá váltak. Még mindig nem sejtettem semmit, nem gyanakodtam. Egyszer aztán, amikor Áron szintén elutazott, bementem a városba egy kicsit körülnézni, shoppingolni. A nagy döbbenet a Margit körúton jött velem szembe. Áron egy nővel. Bebújtam egy kapualjba, remélve, hogy nem vettek észre. Elhaladtak mellettem, még a nő illatát is éreztem.
Hazamentem, de semmire sem tudtam koncentrálni, csak az járt a fejemben, hogy vajon ez mióta tart, mióta ver át a férjem…
Még két napig tartott a „konferencia” (annyira szánalmas). Hazajött. Rögtön érezte, hogy valami nem stimmel. Persze nem mondtam neki semmit. Amikor nem látta, sírtam és sajnáltam magam. Borzalmas volt, hogy nem volt senki, akivel megbeszélhettem volna ezt az egészet. Barátnőim nem voltak, mivel minden egyes percemet Áronnal töltöttem. Amikor nem volt ott, akkor meg egyedül. Szánalmas vagyok, mi? Csak épp azt nem vettem észre, hogy az egész kapcsolatunk róla szól. Az ő igényeiről, az ő lelkéről, az ő elfoglaltságairól, arról, hogy kiszolgálom őt mindenben, amit csak kiejt a száján. Nagyon szerettem őt. És ez akkor, ott, a Margit körúton romba dőlt. Én szerettem szeretni, és nem is figyeltem arra, hogy engem szeressenek. Amikor pedig megláttam őt azzal a nővel, akkor döbbentem rá, hogy én is érző lény vagyok, és nem engedhetem ezt.
Eltelt egy hónap, és még mindig nem mondtam neki semmit. Ő ugyanúgy folytatta az életét, csak épp semmi szex nem volt már köztünk. Persze én már tudtam, hogy miért.
Erőt vettem magamon, és egyik reggel elmondtam neki, hogy láttam őket. Nem kertelt. Elmondott mindent. Régóta tart már a viszonyuk Andreával, akit a munkahelyén ismert meg. Szerelmes belé. Nem akartam jelenetet rendezni, csak annyit kérdeztem, hogy miért nem mondta el, sokkal könnyebb lett volna mindkettőnknek.
Még aznap elköltözött. Hát, nem kívánom senkinek azt a kiüresedett szenvedést, amit ki tudja, mennyi ideig éreztem. Senki nem hívott fel, hogy hogy vagyok, mi van velem. Borzalmas volt.
Egyik reggel felkeltem, és egy kiadós zuhany után úgy döntöttem, nem érdemes húzni ezt az egészet. El kell válnunk, ha még élve akarok kikerülni ebből. Megcsalva, elárulva éreztem magam, és majdnem feladtam, de végül a munkám szeretete mentett meg. Beadtam a válást, összeszedtem magam, és felálltam a nulláról. Nagyon nehéz volt, de végül békében váltunk el. Úgy érzem, még mindig szeretem Áront, de ha ő nem boldog mellettem, akkor el kell engednem. Át kell értékelnem mindent, és legfőképp pozitívabban kell állnom saját magamhoz. Ez eddig nem nagyon sikerült, de azt hiszem, lassan ez is menni fog. Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és most úgy érzem, soha senkit nem fogok szeretni az életben. Elmentem pszichológushoz is, mert ki kellett beszélnem magamból a dolgokat. Azt mondja, hogy már közel vagyok a megoldáshoz, közel vagyok önmagamhoz.
Örülök, hogy nem féltem segítséget kérni, és fel mertem vállalni magát a válást. Ettől függetlenül még mindig nem vagyok 100%-os, de jó úton haladok.”
