Reggeli capriccio – 1. rész

Reggel 6 óra, ébreszt a telefonom. Vár a zuhany, friss, könnyű érzések. Alig várom az indulást. Ma egyedül reggelizem, ez az én napom.

A közeli kávézóban letelepszem egy asztalhoz, és frissen facsart narancslét, kávét, croissant-t és narancs dzsemet rendelek. Mint egy francia filmben. Kicsit sztereotíp, tudom, de olyan jól esik csak úgy üldögélni, reggelizni, olvasni az épp aktuális szépirodalmat, most épp Tóth Árpád-verseket.

Persze nem sokáig tudok csak úgy, üldögélni. Száz meg száz gondolat rohan meg azonnal. Minden ember egy-egy történet számomra. Vajon az a nő, a másik asztalnál miért olyan szomorú? Boldogtalan talán? Vagy felfedeztek nála valamilyen gyógyíthatatlan betegséget, és most fogalma sincs, mitévő legyen? És az a férfi ott, átellenben, a kis tacskóval? Vajon miért felemás a zoknija? Az öltözéke többi része kifinomult, elegáns. Talán hirtelen maradt egyedül ebben az életben, és nincs, aki kikészítse az aznapi zoknit, inget, pantallót. Az arca rezzenéstelen, leül a padra, és előveszi a napi újságot. Bizonyára évtizedek óta ezt olvassa, minden a megszokott körülötte. Talán még a pad is az, ahova mindig leül. Csak a zoknik… azok mondják el szomorú történetét.

És a lány? Aki folyton az óráját bámulja a buszmegállóban. Talán a busz miatt – logikus lenne. Ó, de nem! Itt van, megérkezett a fiú. Egy csokor törökszekfű van nála. Csodás színe van a bokrétának. A lány arca felderül, és forró csókban forrnak össze. Megérkezik a busz, és a két hátizsákos fiatal felszáll.

Dzsemet kenek a croissant-omra, nagyon finom. Leeszem a blúzom, mert másra figyelek. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy haza kell majd ugranom valami más öltözékért, így nem mehetek tovább. De ez a gondolat egy pillanat csupán. A szomorú hölgy ugyanis kortyol egyet a kávéscsészéből, fizet, és lassan a kijárat felé indul. Törölgeti az arcát, sír. Biztos valami súlyos dolog történt vele, szeretném megvigasztalni.

Egy férfi lép be az ajtón. Sportosan elegáns, igen jóképű (én továbbra is a narancslekváros blúzban ülök). Felém néz, és leül a mellettem lévő asztalhoz. Feketekávét rendel. Nem kér bele semmit, se cukrot, se tejet. Feketén issza. Megigazítja a mandzsettáját. Minden tökéletes rajta. Egyre rosszabbul érzem magam a leevett blúzban. Olyan, mintha valami égetne ott, ahol van. A férfi rám néz, és elmosolyodik, biccent, én is idiótán mosolygok. Jaj, mint egy tizenéves! Gyorsan a könyvembe temetkezem, és megeszem a reggelim utolsó falatjait. Felhörpintem a kávét és a narancslét gyorsan. Nagyon rossz az ízük, így egymás után. Alig várom, hogy az utcán legyek, de ebben a pillanatban férfias illatot érzek. Nem tolakodó, hanem kellemes illatot. Tenger és frissen nyírt fű, erdő és egy kis keserű bergamott. A férfi az asztalomnál állt. Leülhetek? – kérdezte. Valószínűleg nem válaszoltam, mert még egyszer megkérdezte, hogy zavarna-e, ha ő most leülne. Bólintottam, hogy foglaljon helyet. A pincér áthozta a kávéját az én asztalomhoz. Olyan könnyed volt ez az ember, mint egy pitypang bóbitája. Semmi felesleges nem volt rajta vagy a viselkedésében. Harmóniát sugárzott. Maga egyszerűen gyönyörű! – mondta. Éreztem, hogy fülig pirulok, nem szoktam hozzá, hogy vadidegenek csak úgy megszólítanak, és ilyen … izéségeket mondanak.    

(folytatjuk)

Kovács-Hain Zsuzsa