Szeret a férjem?
Anna 20 éve van együtt a férjével, Andrással. Nagyon szeretik egymást. Elmondása szerint az övék szerelem volt első látásra. Amikor leültünk beszélgetni, egyszer csak előkerültek Anna vívódásai. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi együtt töltött idő után kérdéses lehet számára, hogy a férje szereti-e.
Annyira rohanunk állandóan – kezdi Anna – hogy sokszor nem is gondolkodunk, nem is vesszük észre az apróságokat. A férjem például ma egy nagy csokor virággal állított haza, amelyben 20 szál virág van. Azt sem tudtam, hogy mi az alkalom, amire kapom. Pedig ma nőnap van, és ő ezzel akart köszönetet mondani nekem. Ilyenkor ostorozom magam egy darabig, aztán persze elcsitul a bűntudatom. Sokszor eszembe jut, hogy mennyire természetesnek vesszük azt, hogy a társunk mellettünk van. Pedig ez nem is olyan egyértelmű. Még ilyen hosszú idő után is jöhet valaki, akibe beleszeret, akiért jobban, hangosabban dobog majd a szíve. Amikor ilyen gondolataim támadnak, nagyon elszomorodom, pedig tudom, hogy szó nélkül elengedném. Hogy miért? Szerintem egy szerelem addig él igazán, amíg mindkét fél fülig benne van. Ha az egyikük már egy pillanatra is megszűnik érezni a másik iránt ezt a felemelő érzést, akkor annak a kapcsolatnak ott és akkor vége van. Abban a pillanatban. Nem hiszek abban, hogy azok a kapcsolatok jól alakulnak, ahol kihunyt a szerelem. Nem hiszek abban, hogy két ember tud szerelem nélkül együtt lenni hosszú távon. Valahogy nem tudom elképzelni.
Az én olvasatomban a házasság szerelmen alapul, nem lehet érzelmek nélkül valódi társaknak lenni. És ez néha megrémít. Mi lesz, ha András egyszer csak már nem érzi? Ha már nem szeret?
Minden nap együtt fekszünk le, átöleljük egymást, vagy csak megfogjuk egymás kezét, és úgy alszunk el. Sokszor még órákig beszélgetünk elalvás előtt. Érzem, hogy szeret, de kezd már nagyon természetes lenni, hogy így érez. Néha törnek rám ezek a vívódások, és akkor nagyon nehezen szabadulok tőlük.
Már Andrásnak is beszéltem erről. Megkérdeztem, hogy ő szokott-e hasonlókat érezni. Kiderült, hogy őt is ugyanúgy foglalkoztatja, hogy én vajon meddig fogom szeretni. Abban is egyetértettünk, hogy az emberek nem élhetnek társas kapcsolatban szerelem nélkül. Az mindig kell. Kell a szexhez, kell ahhoz, hogy úgy nézzünk egymásra öregen, betegen, meghízva, lefogyva, ahogy az első napon. A szerelem nem érzés, hanem állapot, ami valószínűleg – ha az ember szerencsés – a sírig tart.
Anna és András az én szememben mindig is a tökéletes pár megtestesítői voltak, erre kiderül, hogy még ők is vívódnak, nem biztosak 100 százalékig az érzéseikben. Azaz abban biztosak, csak a párjuk érzéseiben nem. Rájöttem, hogy bennünket, szerelmeseket az éltet, hogy a szerelmünket nap mint nap elkápráztassuk azzal, hogy figyelünk rá, fontos nekünk, adunk magunkból. Cserébe pedig nem várunk viszonzást, csak azt, hogy ő is szeressen, és ha már mégsem érzi, mondja el őszintén. Nincs rosszabb a szerelem nélküli élettársi kapcsolatnál. Létezik persze ilyesfajta együttélés is, de az nem szerelem – mondja Anna. És ebben igazán egyetértettünk.
A kép illusztrációként szerepel.
Ligeti Anna
