Újra beleszerettem a férjembe 53 évesen – Dorottya története
A gyerekeink felnőttek, saját családot alapítottak. Azt vettem észre, hogy egyre jobban egyedül vagyok. Hiába éltünk a férjemmel egy fedél alatt, mégis magányosnak éreztem magam. A kapcsolatunk már szinte csak a közös étkezésekre koncentrálódott, alig beszélgettünk.
Eltávolodtunk egymástól, szexuális életünk szinte nem is volt. Megöregedtünk. Ehhez kétség sem fért. Az életünk üres volt, úgy éreztem, nincs bennünk semmi közös. Régen voltak szeretett tevékenységeink, szerettünk kirándulni, télen korcsolyáztunk, sokat nevettünk együtt.
Ez már semmivé lett. Már külön is aludtunk, és minden, ami köztünk volt, eltűnt. Régen nagyon sokat beszélgettünk, most alig szóltunk egymáshoz.
Kiégtünk. Az életünk a gyermekeink születése után csak róluk szólt, és mostanra, túl az ötvenen, mindketten elfáradtunk. Úgy éreztem, nem lehet így tovább élni, ebben nincs semmi öröm. Egyetlen esélyt láttam csak arra, hogy valami változzon, mégpedig azt, hogy megpróbálok beszélni a férjemmel.
Vártam a megfelelő alkalomra, és amikor úgy éreztem, a lehetőség adott, megkértem a férjem, hogy beszélgessünk. Elé tártam mindent, ami fájt, elmondtam neki, hogy komoly kétségeim vannak afelől, hogy a közös életünknek így van-e értelme. Legnagyobb meglepetésemre nem hárította el a beszélgetést. Egy véleményen voltunk. Számára is üres volt így az élet. Nem volt boldog, ahogy én sem. Tudtuk, hogy változtatnunk kell, ha együtt akarunk maradni. Ez mindenképp kell, hiszen most jött el az az idő, amikor minden mellettünk állt. A gyermekeink már nem éltek velünk, miénk lehetett volna minden, ha engedjük, ha igazán akarjuk. Csak el kellett határoznunk, hogy igenis beengedjük az új életünket.
Tudtuk, hogy ez hosszú folyamat lesz. Hogy mi volt az első lépés? Elkezdtünk egymással egyre többet beszélgetni. Furcsa érzés volt. Szinte újra meg kellett ismernünk egymást. Ilyen idős korban ez olyan lelki utazás, amit az ember fiatalon még talán fel sem fogna. Randevúztunk, vacsorázni, színházba mentünk, és visszatértünk a természetbe is, sokat kirándultunk újra. A társas magányból lassan-lassan egy új vonzalom, egy új szerelem lett. Nem hittem, hogy ebben a világban, amikor minden dolgot, ami elromlott, inkább kidobnak az emberek, megmenthető egy ilyen ütött-kopott kapcsolat. A maga szokásaival, a szerelmünk minden emlékével…
Lassan újra egymásra találtunk, és elkezdtük élvezni az életünket. A szexben lassan közelítettünk, nagyon lassan haladtunk, de az egész olyan volt, mintha kamaszok lennénk újra. A boldogság egy karnyújtásnyira került, csak meg kellett ragadnunk.
Újra beleszerettem a férjembe, újra lenyűgözött az, hogy mennyire okos, milyen nagyszerű. És láttam a szemében azt a fényt, azt a ragyogást, amit utoljára talán 15-20 éve láthattam. Fantasztikus életünk van most. Igazi ajándék.
Tarjáni Rita
