Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes!

„Egész életemben az éltetett, hogy szerelmes leszek/vagyok. Élek valakiért. Sosem saját magam számított magamnak. Aztán beütött a krach, kinyílt a szemem.” Anita története.

„Már oviban is volt szerelmem és nem is nagyon emlékszem olyan időszakra az eddigi életemből, amikor egyedül lettem volna egy percet is. A tetteimet, az egész személyiségemet meghatározta ez az egyetemes érzés, amit mindenki jónak, szupernek, kellemesnek, pótolhatatlannak, szenvedélyesnek mond el, és hasonló pozitív tulajdonságokkal illet.

Nos, azt hiszem, nálam elérkezett a pont, amikor a döntés megszületett: Nem leszek többé szerelmes. El is mondom, hogy miért.

Eddigi életem során olyan voltam, mint az anya, aki csak a gyermekéért, a családjáért létezik. Rájöttem, hogy nincs is saját életem, minden az aktuális páromért történik. Megfelelni valakinek szinte életformámmá vált. Ez egy idő után teljesen természetes részemmé épült. A csontjaimban is ott volt. Hosszadalmas út vezetett odáig, hogy elhiggyem, én magam egy egyedi valaki vagyok, nem kell másokért tennem semmit, ha nem akarom.

Lehet, hogy megbolondultam, de olyan szinten vágyom a szabadságot, ahogy talán egy rabszolga érezte magát. Nem akarom más életét élni, nem akarok másnak már csak adni és adni. Eddig mindig olyan kapcsolatokat sodort elém az élet, amelyek csak elvettek tőlem. Amikor már totálisan kikészültem, és minden energiámat elszívta ez az életforma, akkor szakítás után egyből egy újabb kapcsolatban találtam magam.

Jó lenne kicsit kikapcsolni magam ebből a körforgásból, és talán utazni kicsit, sokat olvasni, rájönni, hogy ki is vagyok, mit is szeretek. Nagyon nehéz lesz biztos. Eleinte nem is tudom, mihez kezdjek a rengeteg énidővel.

Azt gondoltam, hogy én élek normálisan, és a körülöttem lévő barátnők megőrültek, hogy szinte semmit sem tesznek azért, hogy megtarthassák a férfit. Egy idő után azonban tisztán látszott, hogy az én önfeláldozásom nem normális, hiszen mellettük még mindig ott van a pasijuk, én meg már a harmadikat „szolgálom”, és egy picit sem vagyok boldog.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy saját magára is áldozzon energiát, erőt, időt. Nem arról szól az életünk, hogy valaki más kénye-kedve szerint cselekszünk. Mennyire jó lett volna ezt néhány évvel ezelőtt tudatosítani. Nagyon sok kellemetlen élménytől, csalódástól kíméltem volna meg magam. Így is nehéz elhinnem, hogy fel lehet állni ilyen mélyről, ahova süllyedtem. Biztos, hogy nagyon sok segítségre lesz szükségem. Bízom benne, hogy az anyukám megbocsájtja, hogy ennyire elhanyagoltam, és csak azzal törődtem, mit szól majd a pasim a szüleimhez. Eldöntöttem, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Addig biztosan nem, amíg nem érzem azt, hogy valaki engem akar, a személyiségemmel együtt, nem pedig csak egy babát maga mellé, utána pedig egy bejárónőt, aki mellesleg kielégíti a vágyait. Elegem van a macsós férfifelfogásból, elegem van a kisfiúkból, elegem van az úgynevezett úriemberekből, akik azt hiszik, pénzzel mindent megvehetnek. Elegem van az intrikus pasikból, a játszmázásokból, a megcsalásból, az átverésből. Inkább egyedül leszek, mint egy olyan pasival, aki nem érti a nőt, nem tudja, mi az, hogy tisztelet egymás iránt, a valódi szerelemről pedig még csak nem is hallott. Most úgy érzem, az a férfi nem létezik, aki mellém rendeltetett. Nem is baj. Az élet sok mindennel tud kárpótolni, és van, mit végiggondolnom. Ehhez pedig nem kell társaság.”

*cím: Anna and the Barbies