Volt idő…
Volt idő, amikor nem esett nehezére, hogy bókoljon. Akkor még nem állt távol tőle egy igazi randevú, egy gyertyafényes vacsora. Szerettem ezt benne… ezt a régimódiságot. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha elillan majd.
Volt idő, amikor még az volt a fontos, hogy együtt legyünk. Nem volt téma a mobiltelefon, az internet, és nem az volt a fontos, hogy kiposztoljuk a közösségi oldalakra, hogy boldogok vagyunk. Azért voltunk boldogok, mert együtt lehettünk. Szerettem benne ezt. Akartam, hogy örökké tartson.
Volt idő, amikor még érdekelte, hogy hogyan érzek, hogyan gondolkodom. Csak ő volt és én… Az általunk létrehozott felhő, amelyben olyan nagyon jól éreztük magunkat. Nem akartunk kilépni ebből a kis világból. Csak a miénk volt. Olyan időszak volt ez, amikor a testünk és a lelkünk is eggyé tudott válni. A pillanatok gyorsan teltek egymás társaságában, aztán az idő és a tér is semmivé foszlott.
Önmagam lehettem. Én. Ő szeretett azért, aki vagyok. Nem akart mást. Volt ilyen idő. De valahogy egyre jobban lassulni kezdtek a pillanatok. Az egymás társaságában eltöltött időből lassacskán inkább teher lett. A hajunk őszülni kezdett, mi pedig valahogy kiégtünk. Fontosabb lett az, hogy a saját énünk hova fejlődik, mint az, hogy a kapcsolatunk mit élhet még meg. Az együttből lassan én lett, egyedüllét, társas magány. Kanapékapcsolat. Jó filmek közösen, egy-egy közös ital, néhány mondatnyi beszélgetés.
Nekem maradtak emlékeim is. A régimódi, udvarias férfiról, aki az étteremben feladta rám a kabátot, aki nem felejtette el sosem az évfordulót, a születésnapomat vagy a ″csak úgy″ alkalmakat. Emlékeim arról, hogy milyen volt igazán nőnek érezni magam valaki mellett, aki igazi férfi. Eltűntünk egymás szeme elől. Megváltoztunk, talán már nem tudunk annyit adni egymásnak. A levegő izzásából halk, visszafojtott sóhajok lettek. A szenvedélyes éjszakákból kedves kézfogás elalvás előtt. A mindent elsöprő szerelmünkből mély szeretet.
Soha nem fitogtatta, hogy ő a férfi. Nem veszekedtünk hangosan, nem voltak agresszív megnyilvánulásai. Szeretett, és minden lélegzetvételével ezt bizonyította. De mára elfáradtunk. Elfelejtettük, hogy a kapcsolatunkért minden egyes nap tenni kell. Nem adtunk bele mindent, és már különvált a testünk és a lelkünk.
Elvesztettük a régi, apró gesztusainkat, amelyek miatt annyira imádtuk a másikat. Ahogy feltolta a szemüvegét az orrán, ahogy beharapta a száját, vagy az, ahogy megállt előttem, kitárta a karját, hogy megölelhessen. Nem tudom, hogy ő miket sorolna fel, ha megkérdezném… lehet, hogy már nem is emlékszik, miért szeretett, mit szeretett bennem. A hajam illatát, vagy azt, hogy mindig nevetek? Nem tudom.
Gombóc van a torkomban, mert úgy érzem, valami nagyon fontos dolog folyik ki a kezeim közül, mint a homok. Az együtt töltött idő folyik így el… a régmúlt, a közös múltunk. És csak ez a kanapémagány marad.
Tarjáni Rita
