A szingli-lét árnyoldala – nehéz az újrakezdés
Ha valaki sok éve él egyedül, megszokja a magányt. Ha jól használja ki, még meg is szereti, és lehet, hogy nehezen akarná feladni. A szingli-lét nem mindig borzalmas, sokszor inkább maradunk egyedül, semmint egy akármilyen kapcsolatban legyünk.
Az embernek szüksége van egy másik emberre ahhoz, hogy valóban jól érezze magát. Persze egyedül is lehet teljes életet élni, de akárhogy is húzódozunk, az ember társas lény, így vagyunk kitalálva. Azonban nem minden áron ugrunk bele egy-egy kapcsolatba, hiszen komolyan sérülhetünk.
Minél tovább vagyunk azonban egyedül, az igény annál jobban megnő bennünk a társ iránt. A végén már mindenkiről el tudnánk képzelni, hogy közös utat járhatunk.
Eleinte nagyon kényelmes úgy élni, hogy senki sem határozza meg, mikor mit tegyünk, és azt sem, hogy kivel. Azonban minél tovább tart a szingliség, a kivel kérdése egyre meghatározóbbá válik, és egyre sürgetőbben érezzük, hogy bizony nem jó egyedül.
Őrült jó dolog veszekedések és viták nélkül élni, rengeteg én-idővel, sok-sok csenddel, barátokkal, és minden olyasmivel, amit az ember egyedül csinál, partner és gyerek nélkül. Ám hosszú távon keserű érzés az, hogy már a barátok is párkapcsolatban léteznek, mindenhol ez köszön vissza.
A szabadság érzése felülmúlhatatlan, nehéz is megválni tőle, ha egy potenciális társjelölt kerül a látókörünkbe. Vannak, akik inkább elszalasztják a kapcsolatot, mert nem tudják elképzelni, hogy feladják eddigi kényelmes, szabad életüket.
A hosszú szingli-lét rákényszerít arra, hogy egyedül hozzunk döntéseket. Ezt aztán annyira megszokjuk (és valljuk be, meg is szeretjük), hogy nehezen engednénk ki a gyeplőt a kezünkből.
Nehéz belegondolni, hogy az eddigi kényelmes életünkbe beengedjünk valaki mást, akinek teljesen más szokásai vannak, rigolyái, amelyeket lehet, hogy nehezen tudunk tolerálni.
A hosszú egyedüllét elkényelmesít. Úgy érezzük, nincs is szükség még valakire, aki majd „belerondít” az idillbe. Holott egyre többször vágyunk valaki társaságára, arra, hogy ne egyedül kelljen este lefeküdnünk, és reggel ne egyedül kelljen felkelnünk. szomorúan gondolunk arra, hogy milyen jó a barátnőnknek, aki épp most ment férjhez. Párszor elhessegetjük ezt a gondolatot, elhitetjük magunkkal, hogy nekünk jó egyedül. De mindig rájövünk, hogy nem, nekünk is kell valaki.
Valaki, akiért hajlandók vagyunk meghozni egy kis áldozatot. Változtatunk az életünkön, ha kell. Mert fontos, hogy valaki lerombolja végre azokat a falakat, amelyek elzártak minket, és már-már elhittük, hogy a mi életünk már ilyen marad.
Nehéz az újrakezdés, és benne van a pakliban a csalódás is, de megéri. Mert a másik oldalon ott vár a boldogság valakivel, aki csak velünk szeretne lenni, szeretni akar és azt, hogy viszontszeressék.
Ligeti Anna
