Hétre ma várom a Nemzetinél
A Nemzetinél már nem a hatos áll meg, és egy randimeghívás sem így hangzik. Sajnos. Elkeserítő, hogy merre haladunk a találkákat illetően. Konzervatív vagyok ezen a téren, szerintem kell, hogy egy nő úgy érezze, értékes a férfi számára, és az nem csak egy numerát keres.
Borzalmas tendencia látszik a párkeresésben. Ma már inkább arra mennek a férfiak – és sokszor a nők is –, hogy szexuális téren passzoljon minden, utána jöhet a többi finomság. Ha a szex nem működik, senki nem feccöl időt abba, hogy megteremtse az intimitást, hangsúlyt fektessen a bókokra, a csábításra, vagy ilyen hasonló, „haszontalan” dolgokra. Minek? Hiszen minden sarkon találni olyan nőt, aki hajlandó odaadni magát azonnal. Ennyire elkeseredettek lennénk? Ennyire nincs bennünk tartás? Vagy csak szimplán mi, nők is elfáradtunk? Valószínűleg ezek mind együtt. Belefáradtunk már abba, hogy folyton csak keresgéljünk, adjunk magunkból, miközben a férfiaknak elég csak a testünk. Meg is van a napi boldogságadag, nem kell agyontörni magunkat. De vajon ez milyen hatással van a hosszú távú életünkre. Meddig lehet ezt így csinálni? Egyszer csak fontos lesz valaki, akinek van más igénye is, mint a kielégülés, az étel és a tiszta ruha. De ezt kivárni egy örökkévalóságnak tűnhet, és nekünk is vannak igényeink.
A férfiak pedig mostanában inkább a megúszásra utaznak, és olyan nőt keresnek, akivel működik a kémia, jó a szex, és még ki is takarít, mos, főz, ha kell. Mikor mire van szükség, nem igaz? Milyen egyszerű is lenne az élet, ha a nőknek nem lennének érzéseik, csak csinálnák, amit kérnek tőlük.
De egy valódi nőnek ez nem elég. Kell az ölelés, kell a csók, és az, hogy remegjen a lába az örömtől. Kell, hogy nő lehessen, amennyire csak lehet. Ehhez azonban igazi férfira van szüksége, olyanra, aki segít ragyogni, aki nem szégyelli virággal várni a Nemzetinél (vagy akárhol). Akinek nem olyan drága az ideje, hogy ne férjen bele egy kis udvarlás, amitől a nő valóban értékesnek érezheti magát, nem csak egy tárgynak, akit (amit) ki lehet használni. Mi sosem akartuk ezt. Nem akartuk, hogy a férfiak kipróbáljanak, majd amikor már nem olyan érdekes a dolog, eldobjanak. Még akkor sem akarjuk, ha ez látszik rajtunk. Sok nő nagyon elkeseredett, és mindent odaadna egy kis figyelemért. Nem egyéjszakás kalandokat keresünk, hanem valódi kapcsolatot, amiért megéri küzdeni. Megéri, hogy a randi előtt izzad a tenyerünk, és a pillangók megbolondultak a gyomrunkban. A szerelmet kutatjuk, olyan érzést, amely csodásan körülleng minden pillanatot, minden együtt töltött percet. Olyat, amelyből érezzük, hogy nemcsak ő fontos nekünk, hanem mi is neki. Nem szexet akarunk, hanem érzelmekkel teli szeretkezést, ami nem ér véget, ha felkel a nap, hanem az érzés velünk marad egész nap. Nem kirakatbabák akarunk lenni, hanem társak, partnerek. Szeretnénk, ha valaki meghallaná a segélykiáltásunkat. Segélykiáltás, mert az önbizalmunk a földön hever, és nemhogy felvenni nem merjük onnan, de már sokan ránézni sem. Pedig önbizalom nélkül a ragyogásunk is fakóbb. A földön heverő önbecsülésünket viszont csak egy úriember adhatja vissza.
Persze, nem lehet általánosítani. Vannak olyan nők, akiknek nem ez kell, de a tapasztalatok alapján a nők többsége tartós kapcsolatra vágyik. Olyanra, amelyben ő lehet a nő, és mellette egy férfi van, aki segít neki ebben, és elvárja, hogy a nő pedig segítsen abban, hogy ő férfi lehessen. Mert ez így működik…
