„Még sosem voltam szerelmes”
Megdöbbentő olvasói levelet kaptunk. Eszti 40 éves, két kislány anyukája, boldog házasságban él. És… még soha nem volt szerelmes. Megírta nekünk a történetét.
Kedves Szerkesztőség!
Eszti vagyok, negyven éves. Leírni is szörnyű, olyan öregnek érzem magam… A férjemmel, Andrissal pont 12 éve vagyunk házasok, boldogan élünk két kislányunkkal. A boldog szót azért használom, mert a mi együttélésünkre nincs jobb kifejezés. Minden tökéletes az életünkben, nem vitázunk, egyetértés van.
Nem vagyok szerelmes a férjembe. Ezt soha az életben nem mondtam neki, és azt hiszem, nem is fogom elmondani.
Persze, most feltehetnétek a kérdést, hogy akkor mit keresek mellette. Sok oka van ennek, amelyek közül az egyik az, hogy az én családomban nem volt divat szerelmesnek lenni. Egyszerűen nem. Amikor kicsi voltam, a szüleim soha nem ölelték vagy puszilták meg egymást, ez így volt természetes. Nem voltunk az a nagyon szeretgetős család. Mi, a testvéremmel nem sírtunk az oviban, nem volt baj velünk a nyári táborban. Megszoktuk, hogy nem ajnároznak minket, így könnyen maradtunk ott, ahol a szüleink hagytak. Egészen a gimnáziumig azt hittem, ez így normális. Ám akkor lett egy nagyon kedves barátnőm, akiről mindig tudták a szülei, hogy hol van, kivel ment el. Amikor találkoztak, olyan nagyon szorosan ölelték egymást, mintha utoljára ölelnék. Elkezdett valami nagyon durva hiányérzetem lenni. De azt hiszem, már késő volt. Bennem nem volt meg ez a plusz. Nem tudtam ennyire szeretni senkit.
Volt egy-két kapcsolatom a férjem előtt. Ezek mind kisebb fellángolások voltak. A férjem is az volt, de akkor már annyi idős voltam, hogy jobb volt férjhez menni. Az apám folyton kérdezgette, hogy mikor vesz el az Andris, mert kiöregszem majd a gyerekszülésből. Tudom, ez szörnyen hangzik, de az apám és az anyám mindig is csak ezzel törődtek, nem számítottak az érzelmek. Ők is csak letudták a házasságot, a gyerekvállalást.
Amikor Andris megkérte a kezem, rögtön igent mondtam, mert tudtam, hogy ez a kötelességem, és ki tudja, lesz-e még egy ilyen esélyem. Andris kedves, jóképű, jó volt vele a szex is, de sosem éreztem szerelmet iránta. Tudtam, hogy a családalapításhoz a legjobb választás. Az a fajta, akinek vannak céljai, el akar valamit érni. Úgy éreztem, vele jó lesz. Vele le tudok élni akár egy egész életet is.
El sem tudom képzelni, milyen az, amikor szerelmes az ember. Soha nem éltem át azt, ami a lányregényekben van. Számomra furcsa, hogy egyesek sírnak a romantikus filmeken. Nem értem, hogy milyen érzés, amikor a szerelmes nem tud enni, aludni, folyton csak a másikra gondol. Andris ebből az egészből nem tud semmit. Hogy érzi-e? Nem tudom. Biztos. Hogy ő szeret-e engem szerelemmel? Nem tudom. És azt sem tudom, hogy lehetek-e valaha szerelmes belé. Vajon elérhetem-e ezt az érzést?
Eldöntöttem, hogy tudatosan változtatok. Elmegyek egy pszichológushoz, hátha segít feltárni majd azokat az elnyomott érzéseket, amelyeket soha nem tártam fel senkinek. Talán én is alkalmas vagyok a szerelemre. És talán még a lányaimnak is adhatok majd tanácsot, ha erről kérdeznek. A szüleimnek nem mondhattam soha semmi személyes dolgot. Nem voltak kíváncsiak rám. Ám én másképp akartam a saját gyermekeimet nevelni, és azt hiszem, jó úton haladok. Olyan szorosan ölelem őket, mintha utoljára tenném. Remélem, egyszer Andris iránt érzek majd úgy, hogy nem tudok enni, aludni, és másra gondolni. Furcsa, hogy negyven évesen vágyom arra, hogy érzelmeim legyenek. Eddig egyáltalán nem törődtem ilyesmivel, felesleges nyűgnek tartottam. De azt mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel velem. A szerelem hiánya mindenkit sérültté tesz. Így volt a szüleimmel is, és kicsit velem is. Szerencsém, hogy nem vagyok még az életem végén, és van időm változtatni. Ideje megismernem magam és a férjem is.
Szeretettel,
Eszti
